Halihó! :) Itt az új rész! :)
Szóval az a helyzet, hogy 9-en arra kattintottatok, hogy tetszik, és egy nem tetszik is jött. Érdekelne minket, hogy mi tetszik és mi nem tetszik benne, hogy tudjuk. Elég rosszul esik, hogy nem kapok semmi visszajelzést kommentben. Pár szó ellen nem lenne kifogásunk :)
Kellemes Olvasást! :)
Sanna Laine
- Biztos vagy benne, hogy jönni
akarsz? - kérdeztem újra Marco-tól, miközben lehajoltam a
cipőmért, hogy felvegyem. Reménykedtem a nemleges válaszban, de
ahogy felegyenesedtem, rájöttem, hogy ezt nem fogom megkapni. Marco
arcán hatalmas kisfiús mosoly ült és el se kellett mondania, hogy
izgul, annyira látszott rajta.
- Jó, oké, tudom, hogy hülye kérdés
volt - motyogtam magamnak. Majd Marco maga előtt kitessékelt a
saját házamból és tolt el egészen az autójáig. Ez így nem
lesz jó, ha ő terelget engem. Csak ne terelgessen! Nem is kéne itt
lennie, csak Nitának köszönheti az egészet.
Az út első pár percét csendben
tettük meg, később Marco úgy döntött, hogy beszélgetni akar,
amit sóhajtva fogadtam.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én
nagyon izgulok - mondta vigyorogva.
- Azt látom rajtad - mosolyogtam rá.
- Rajtad nem is látni, hogy izgulsz -
közölte velem a tényt - Hogy tudod ezt is ilyen könnyen kezelni?
- Hát nem tudom. Én inkább ideges
vagyok - jelentettem ki neki, miközben az ujjaimmal doboltam a
combomon. Marco mosolyogva rám emelte tekintetét és egyik kezét
nyugtatóan az enyémre rakta.
- Szerintem nincs miért idegeskedni.
Nem lesz semmi gond - Hálásan tekintettem rá, de az idegességem
nem nagyon hagyott alább.
- Amúgy szerintem fiú lesz - próbálta
elterelni a figyelmem.
- Azt ugye tudod, hogy azt nem most
fogjuk megtudni, hanem jóval később?
- Persze, csak gondoltam elmondom a
véleményem. Tuti kisfiú lesz a pocaklakó - mondta, miközben
hatalmas vigyor ült az arcán.
- Na hát majd meglátjuk - mosolyogtam
lelkesedésén.
- És ha tényleg fiú lesz hívhatnánk
Norbertnek vagy nekem tetszik a Harald is - magyarázott tovább.
- Norbert Laine... - filóztam a neven
- Nem hangzik nagyon hülyén?
- Hé, mi az hogy Laine?
- Hát a vezetéknevem. Szóval ahhoz
keress neveket - jelentettem ki neki határozottan, miközben ő
megállt a rendelő előtt.
- Biztos, hogy nem lesz Laine a gyerek,
megkapja szépen az apja vezetéknevét - ellenkezett továbbra is
Marco, miközben odalépett a recepcióhoz és pár szó beszélgetés
után elindult az egyik irányba. Úgy kellett utána futnom.
Teljesen kiborít ez az ember.
- Nem gondolod komolyan, hogy Reus
lesz... - mondtam neki, mikor utolértem. - Anélkül is tudjuk ki
az apja, hogy felvenné a nevét. Szóval marad Laine.
- Pedig biztos, hogy megkapja a nevem -
jelentette ki, én pedig vitatkoztam volna vele tovább, de már
hívtak is be.
- Erre még visszatérünk - morogtam
neki, mire ő fölényesen elmosolyodott. Azt hiszi nyert ügye van,
pedig nagyon nincsen. Ő mosolyogva üdvözölte az orvost, aki
lelkesen vette tudomásul, hogy Marco Reus-szal találkozott. Az
orvos mosolyogva fordult felém.
- Tehát akkor Ön Herr Reus kedvese.
Én Roman Hoffman vagyok - mutatkozott be barátságosan. Épp
ellenkezni akartam, de Marco óvatosan oldalba bökött, én pedig
kényszeredetten rámosolyogtam.
- Sanna Laine - mondtam végül. Elég
fiatalnak tűnt, így felajánlottam a tegeződést, amit mosolyogva
fogadott.
- Tehát Sanna, mikor volt az utolsó
ciklusa? - kérdezte, miközben elhelyezkedett az íróasztala
mögött. Mi pedig Marcoval leültünk vele szembe.
- Február 20-án.
- És meddig tart átlagosan a vérzése?
- Elhiszem, hogy ez a munkája, de elég érdekes ezt Marco előtt
megbeszélni...
- Úgy körülbelül öt napig -
feleltem végül. A doktor összevonta szemöldökét, kérdezgetett
még, majd pár percig csendben volt, amíg számolgatott.
- Nos, ahogy számolom a hatodik hétben
vagy, és a baba november 25-ére várható - nézett fel a
papírjából mosolyogva.
- Huh - Csak ennyit bírtam mondani.
Annyira tényszerű volt, és most már nagyon valóságos. Tehát
novemberben lesz egy kisbabám. El sem hiszem. Ránéztem Marcora,
akin látszott ugyanaz a megdöbbenés, ami rajtam. Az, hogy lesz egy
gyerekünk.
- Nos, Sanna, gyere ülj fel a vizsgáló
székre, hogy megtudjam nézni, hogy egy vagy több baba lesz-e -
mosolygott Roman és állt fel. Mi pedig leforrázva ültünk
Marcoval. Mindketten ugyanarra gondoltunk, de ő mondta ki végül.
- Több baba?
- Előfordulhat igen - mondta, miközben
várakozóan nézett rám, hogy üljek fel.
Végül csak felálltam és odamentem,
Marco pedig követett és csak nézett ki a fejéből. Úgy kellett a
fejem mellé küldeni őt, mert különben ott maradt volna a lábaim
mellett, amit nem hiszem hogy tűrtem volna.
Az orvos megvizsgált mindent, és
amikor az ultrahangot készítette, Marcoval mindketten elámulva
néztük a monitort. Egy apró kis pontocska látszott. De olyan
csodálatos pontocska volt.
- Úgy tűnik csak egy baba lesz -
mondta kedvesen Roman, ezzel megzavarva a az ultrahang kép
nézegetésében.
- És eddig minden rendben van, de kell
majd nemsokára a rendes hasi ultrahang vizsgálat. Addig el kell
menned vérvételre és egy teljes átfogó vizsgálatra - mondta
tovább. - És április 30-án lenne a következő vizsgálat,
megfelel?
- Persze - bólogattunk egyszerre
Marcoval.
- Szeretnétek az ultrahang képet?
- Persze - vágta rá egyből Marco, én
még fel se fogtam a dolgot, mikor ő már vette el.
- Hát köszönjük. Akkor majd
találkozunk 30-án - mondta Marco és tolt is ki az ajtón.
Kisétáltunk a rendelő elé és már mentünk az autófelé. Marco
lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót és megvárta, míg beszállok,
majd körbesétálva az autót, rám mosolyogva beszállt.
- Megnézhetem a képet? - kérdeztem
tőle, mielőtt beindította volna a kocsit. Ő bólintott, majd
odaadta a felvételt. Csodálkozva néztem, nem akartam elhinni, hogy
ő az enyém. Óvatosan rápillantottam Marcora, - aki az ujjaival
dobolt a kormányon és a parkolót fürkészte -, majd vissza a
képre. Ő a miénk. Ijesztő volt a tudat.
- Csodás, nem? - bökött rá Marco. -
El sem hiszem, hogy lesz egy gyerekünk - mondta mosolyogva.
- Akinek Laine lesz a vezetékneve -
folytattam tovább a mondandóját vigyorogva. Mire Marco huncut
vigyorral az arcán rámnézett.
- Elrontod az idilli pillanatot.
- Már igazán megszokhattad volna -
legyintettem a kezemmel. Miközben ő már indította a kocsit.
- Szeretném megszokni, de nem hagyod,
hogy a közeledbe kerüljek - mondta halkan, majd az útra fordította
a figyelmét. Csöndben autóztunk pár percig.
-
Hol vagyunk? – kérdeztem gyanakodva Marco-t. Azt hittem, hogy
hazavisz, de határozottan nem így történt.
- Öö… Itt laknak a szüleim – vallotta be Marco. Mi van? A szülei? Lefagytam.
- Tessék? – préseltem ki magamból.
- Nézd, te leszel a gyerekem anyja – közölte a szőke – Szóval mindenképp meg kell ismerned a szüleim, és akkor miért ne most?
- Mert erre én még nem készültem fel – tört ki belőlem. A saját anyám nem beszél velem, apám nem is keresett a baba miatt. Mégis mit várhatnék Marco szüleitől? A cafka, aki teherbe esett a pici fiúktól. Hurrá. Minden vágyam. Tényleg.
- Gyere – mosolygott rám bíztatóan Marco, és kézen fogott miután kiszállított az autóból. Normális esetben tiltakoztam volna, de túlságosan ideges voltam hozzá. Marco magabiztosan ment be a kapun, és nyitott be a házba.
- Sziasztok! Hahó! Merre vagytok?
Nem túl nagy előszobában voltunk, de barátságosnak tűnt. És ekkor jöttek a szülők is.
- Marco! – valószínűleg ő az anyukája. Megölelte és megpuszilta a fiát. Aranyos volt. Reus papa kezet fogott vele, majd mindannyian felém fordultak.
- Anya, apa, ő Sanna Laine.
- Csókolom – néztem rájuk megszeppenten.
- Thomas Reus - mosolyodott el Marco apukája, vele nem lesz baj, úgy látom – és a feleségem Manuela.
Ellenben ő egy pillanatig szúrós szemekkel nézegetett engem.
- Nem vagy túl vékony, te lány? Az unokámat hordod, figyelj oda az étkezésedre! – mondta végül, de döbbent arcomat látva ő is elmosolyodott – Nyugodj meg, örülök, hogy itt vagy.
Oda lépett hozzám és megölelt. Engem pedig elöntött a megkönnyebbülés. Nem utálnak! Manuela beterelgetett engem a konyhába és már tálalt is. Kicsit olyan volt mint Nita anyukája, csak nem hadart, rohangászott és értettem amit mond. A vacsi után Marco és Thomas elvonultak a nappaliba, én ott maradtam segíteni a mosogatásban.
- Kedves lánynak tűnsz, azt hiszem Marco jól választott – mondta Manuela.
- Oh. mi nem úgy.. Szóval mi nem..
- Tudom, kicsim – mosolygott mindentudóan – De látom, hogy hogyan néz rád a fiam. Lehet, hogy te most nem így gondolod, de lesz még nektek közös jövőtök.
Erre nem tudtam mit mondani, így hallgattam.
- És a te szüleid mit szóltak a picihez?
Felnyögtem.
- Anyám, nem beszél velem azóta, hogy eldöntöttem, megtartom a babát. – így kimondva még rosszabbul hangzott.
- Jaj, drágám sajnálom. Persze, én is jobban örülnék, ha először mondjuk összeházasodtatok volna, de így alakult, végülis egy gyereknek mindig örülni kell. Ő nem tehet a szülei.. hm.. hibáiról. De tudod én becsüllek Sanna. Egy ilyen fiatal lány mint te, ritkán vállalja el a babát. És nyugodj meg, én és Thomas itt leszünk és segítünk nektek mindenben, amiben csak tudunk.
Biztos a hormonok miatt van, mert amúgy nem vagyok elérzékenyedős típus, de elsírtam magam. Manuela pedig odajött és átölelt. Olyan jól esett!
- Köszönöm – ennyit tudtam kinyögni.
Miután végeztünk mindennel, visszamentünk a nappaliba a fiúkhoz. Marco épp az utrahangos képeket mutogatta.
- Öö… Itt laknak a szüleim – vallotta be Marco. Mi van? A szülei? Lefagytam.
- Tessék? – préseltem ki magamból.
- Nézd, te leszel a gyerekem anyja – közölte a szőke – Szóval mindenképp meg kell ismerned a szüleim, és akkor miért ne most?
- Mert erre én még nem készültem fel – tört ki belőlem. A saját anyám nem beszél velem, apám nem is keresett a baba miatt. Mégis mit várhatnék Marco szüleitől? A cafka, aki teherbe esett a pici fiúktól. Hurrá. Minden vágyam. Tényleg.
- Gyere – mosolygott rám bíztatóan Marco, és kézen fogott miután kiszállított az autóból. Normális esetben tiltakoztam volna, de túlságosan ideges voltam hozzá. Marco magabiztosan ment be a kapun, és nyitott be a házba.
- Sziasztok! Hahó! Merre vagytok?
Nem túl nagy előszobában voltunk, de barátságosnak tűnt. És ekkor jöttek a szülők is.
- Marco! – valószínűleg ő az anyukája. Megölelte és megpuszilta a fiát. Aranyos volt. Reus papa kezet fogott vele, majd mindannyian felém fordultak.
- Anya, apa, ő Sanna Laine.
- Csókolom – néztem rájuk megszeppenten.
- Thomas Reus - mosolyodott el Marco apukája, vele nem lesz baj, úgy látom – és a feleségem Manuela.
Ellenben ő egy pillanatig szúrós szemekkel nézegetett engem.
- Nem vagy túl vékony, te lány? Az unokámat hordod, figyelj oda az étkezésedre! – mondta végül, de döbbent arcomat látva ő is elmosolyodott – Nyugodj meg, örülök, hogy itt vagy.
Oda lépett hozzám és megölelt. Engem pedig elöntött a megkönnyebbülés. Nem utálnak! Manuela beterelgetett engem a konyhába és már tálalt is. Kicsit olyan volt mint Nita anyukája, csak nem hadart, rohangászott és értettem amit mond. A vacsi után Marco és Thomas elvonultak a nappaliba, én ott maradtam segíteni a mosogatásban.
- Kedves lánynak tűnsz, azt hiszem Marco jól választott – mondta Manuela.
- Oh. mi nem úgy.. Szóval mi nem..
- Tudom, kicsim – mosolygott mindentudóan – De látom, hogy hogyan néz rád a fiam. Lehet, hogy te most nem így gondolod, de lesz még nektek közös jövőtök.
Erre nem tudtam mit mondani, így hallgattam.
- És a te szüleid mit szóltak a picihez?
Felnyögtem.
- Anyám, nem beszél velem azóta, hogy eldöntöttem, megtartom a babát. – így kimondva még rosszabbul hangzott.
- Jaj, drágám sajnálom. Persze, én is jobban örülnék, ha először mondjuk összeházasodtatok volna, de így alakult, végülis egy gyereknek mindig örülni kell. Ő nem tehet a szülei.. hm.. hibáiról. De tudod én becsüllek Sanna. Egy ilyen fiatal lány mint te, ritkán vállalja el a babát. És nyugodj meg, én és Thomas itt leszünk és segítünk nektek mindenben, amiben csak tudunk.
Biztos a hormonok miatt van, mert amúgy nem vagyok elérzékenyedős típus, de elsírtam magam. Manuela pedig odajött és átölelt. Olyan jól esett!
- Köszönöm – ennyit tudtam kinyögni.
Miután végeztünk mindennel, visszamentünk a nappaliba a fiúkhoz. Marco épp az utrahangos képeket mutogatta.