2013. augusztus 22., csütörtök

Zehn

Halihó! :) Itt az új rész! :)
Szóval az a helyzet, hogy 9-en arra kattintottatok, hogy tetszik, és egy nem tetszik is jött. Érdekelne minket, hogy mi tetszik és mi nem tetszik benne, hogy tudjuk. Elég rosszul esik, hogy nem kapok semmi visszajelzést kommentben. Pár szó ellen nem lenne kifogásunk :)

Kellemes Olvasást! :)

Sanna Laine

- Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? - kérdeztem újra Marco-tól, miközben lehajoltam a cipőmért, hogy felvegyem. Reménykedtem a nemleges válaszban, de ahogy felegyenesedtem, rájöttem, hogy ezt nem fogom megkapni. Marco arcán hatalmas kisfiús mosoly ült és el se kellett mondania, hogy izgul, annyira látszott rajta.
- Jó, oké, tudom, hogy hülye kérdés volt - motyogtam magamnak. Majd Marco maga előtt kitessékelt a saját házamból és tolt el egészen az autójáig. Ez így nem lesz jó, ha ő terelget engem. Csak ne terelgessen! Nem is kéne itt lennie, csak Nitának köszönheti az egészet.
Az út első pár percét csendben tettük meg, később Marco úgy döntött, hogy beszélgetni akar, amit sóhajtva fogadtam.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon izgulok - mondta vigyorogva.
- Azt látom rajtad - mosolyogtam rá.
- Rajtad nem is látni, hogy izgulsz - közölte velem a tényt - Hogy tudod ezt is ilyen könnyen kezelni?
- Hát nem tudom. Én inkább ideges vagyok - jelentettem ki neki, miközben az ujjaimmal doboltam a combomon. Marco mosolyogva rám emelte tekintetét és egyik kezét nyugtatóan az enyémre rakta.
- Szerintem nincs miért idegeskedni. Nem lesz semmi gond - Hálásan tekintettem rá, de az idegességem nem nagyon hagyott alább.
- Amúgy szerintem fiú lesz - próbálta elterelni a figyelmem.
- Azt ugye tudod, hogy azt nem most fogjuk megtudni, hanem jóval később?
- Persze, csak gondoltam elmondom a véleményem. Tuti kisfiú lesz a pocaklakó - mondta, miközben hatalmas vigyor ült az arcán.
- Na hát majd meglátjuk - mosolyogtam lelkesedésén.
- És ha tényleg fiú lesz hívhatnánk Norbertnek vagy nekem tetszik a Harald is - magyarázott tovább.
- Norbert Laine... - filóztam a neven - Nem hangzik nagyon hülyén?
- Hé, mi az hogy Laine?
- Hát a vezetéknevem. Szóval ahhoz keress neveket - jelentettem ki neki határozottan, miközben ő megállt a rendelő előtt.
- Biztos, hogy nem lesz Laine a gyerek, megkapja szépen az apja vezetéknevét - ellenkezett továbbra is Marco, miközben odalépett a recepcióhoz és pár szó beszélgetés után elindult az egyik irányba. Úgy kellett utána futnom. Teljesen kiborít ez az ember.
- Nem gondolod komolyan, hogy Reus lesz... - mondtam neki, mikor utolértem. - Anélkül is tudjuk ki az apja, hogy felvenné a nevét. Szóval marad Laine.
- Pedig biztos, hogy megkapja a nevem - jelentette ki, én pedig vitatkoztam volna vele tovább, de már hívtak is be.
- Erre még visszatérünk - morogtam neki, mire ő fölényesen elmosolyodott. Azt hiszi nyert ügye van, pedig nagyon nincsen. Ő mosolyogva üdvözölte az orvost, aki lelkesen vette tudomásul, hogy Marco Reus-szal találkozott. Az orvos mosolyogva fordult felém.
- Tehát akkor Ön Herr Reus kedvese. Én Roman Hoffman vagyok - mutatkozott be barátságosan. Épp ellenkezni akartam, de Marco óvatosan oldalba bökött, én pedig kényszeredetten rámosolyogtam.
- Sanna Laine - mondtam végül. Elég fiatalnak tűnt, így felajánlottam a tegeződést, amit mosolyogva fogadott.
- Tehát Sanna, mikor volt az utolsó ciklusa? - kérdezte, miközben elhelyezkedett az íróasztala mögött. Mi pedig Marcoval leültünk vele szembe.
- Február 20-án.
- És meddig tart átlagosan a vérzése? - Elhiszem, hogy ez a munkája, de elég érdekes ezt Marco előtt megbeszélni...
- Úgy körülbelül öt napig - feleltem végül. A doktor összevonta szemöldökét, kérdezgetett még, majd pár percig csendben volt, amíg számolgatott.
- Nos, ahogy számolom a hatodik hétben vagy, és a baba november 25-ére várható - nézett fel a papírjából mosolyogva.
- Huh - Csak ennyit bírtam mondani. Annyira tényszerű volt, és most már nagyon valóságos. Tehát novemberben lesz egy kisbabám. El sem hiszem. Ránéztem Marcora, akin látszott ugyanaz a megdöbbenés, ami rajtam. Az, hogy lesz egy gyerekünk.
- Nos, Sanna, gyere ülj fel a vizsgáló székre, hogy megtudjam nézni, hogy egy vagy több baba lesz-e - mosolygott Roman és állt fel. Mi pedig leforrázva ültünk Marcoval. Mindketten ugyanarra gondoltunk, de ő mondta ki végül.
- Több baba?
- Előfordulhat igen - mondta, miközben várakozóan nézett rám, hogy üljek fel.
Végül csak felálltam és odamentem, Marco pedig követett és csak nézett ki a fejéből. Úgy kellett a fejem mellé küldeni őt, mert különben ott maradt volna a lábaim mellett, amit nem hiszem hogy tűrtem volna.
Az orvos megvizsgált mindent, és amikor az ultrahangot készítette, Marcoval mindketten elámulva néztük a monitort. Egy apró kis pontocska látszott. De olyan csodálatos pontocska volt.
- Úgy tűnik csak egy baba lesz - mondta kedvesen Roman, ezzel megzavarva a az ultrahang kép nézegetésében.
- És eddig minden rendben van, de kell majd nemsokára a rendes hasi ultrahang vizsgálat. Addig el kell menned vérvételre és egy teljes átfogó vizsgálatra - mondta tovább. - És április 30-án lenne a következő vizsgálat, megfelel?
- Persze - bólogattunk egyszerre Marcoval.
- Szeretnétek az ultrahang képet?
- Persze - vágta rá egyből Marco, én még fel se fogtam a dolgot, mikor ő már vette el.
- Hát köszönjük. Akkor majd találkozunk 30-án - mondta Marco és tolt is ki az ajtón. Kisétáltunk a rendelő elé és már mentünk az autófelé. Marco lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót és megvárta, míg beszállok, majd körbesétálva az autót, rám mosolyogva beszállt.
- Megnézhetem a képet? - kérdeztem tőle, mielőtt beindította volna a kocsit. Ő bólintott, majd odaadta a felvételt. Csodálkozva néztem, nem akartam elhinni, hogy ő az enyém. Óvatosan rápillantottam Marcora, - aki az ujjaival dobolt a kormányon és a parkolót fürkészte -, majd vissza a képre. Ő a miénk. Ijesztő volt a tudat.
- Csodás, nem? - bökött rá Marco. - El sem hiszem, hogy lesz egy gyerekünk - mondta mosolyogva.
- Akinek Laine lesz a vezetékneve - folytattam tovább a mondandóját vigyorogva. Mire Marco huncut vigyorral az arcán rámnézett.
- Elrontod az idilli pillanatot.
- Már igazán megszokhattad volna - legyintettem a kezemmel. Miközben ő már indította a kocsit.
- Szeretném megszokni, de nem hagyod, hogy a közeledbe kerüljek - mondta halkan, majd az útra fordította a figyelmét. Csöndben autóztunk pár percig.
- Hol vagyunk? – kérdeztem gyanakodva Marco-t. Azt hittem, hogy hazavisz, de határozottan nem így történt.
- Öö… Itt laknak a szüleim – vallotta be Marco. Mi van? A szülei? Lefagytam.
- Tessék? – préseltem ki magamból.
- Nézd, te leszel a gyerekem anyja – közölte a szőke – Szóval mindenképp meg kell ismerned a szüleim, és akkor miért ne most?
- Mert erre én még nem készültem fel – tört ki belőlem. A saját anyám nem beszél velem, apám nem is keresett a baba miatt. Mégis mit várhatnék Marco szüleitől? A cafka, aki teherbe esett a pici fiúktól. Hurrá. Minden vágyam. Tényleg.
- Gyere – mosolygott rám bíztatóan Marco, és kézen fogott miután kiszállított az autóból. Normális esetben tiltakoztam volna, de túlságosan ideges voltam hozzá. Marco magabiztosan ment be a kapun, és nyitott be a házba.
- Sziasztok! Hahó! Merre vagytok?
Nem túl nagy előszobában voltunk, de barátságosnak tűnt. És ekkor jöttek a szülők is.
- Marco! – valószínűleg ő az anyukája. Megölelte és megpuszilta a fiát. Aranyos volt. Reus papa kezet fogott vele, majd mindannyian felém fordultak.
- Anya, apa, ő Sanna Laine.
- Csókolom – néztem rájuk megszeppenten.
- Thomas Reus - mosolyodott el Marco apukája, vele nem lesz baj, úgy látom – és a feleségem Manuela.
Ellenben ő egy pillanatig szúrós szemekkel nézegetett engem.
- Nem vagy túl vékony, te lány? Az unokámat hordod, figyelj oda az étkezésedre! – mondta végül, de döbbent arcomat látva ő is elmosolyodott – Nyugodj meg, örülök, hogy itt vagy.
Oda lépett hozzám és megölelt. Engem pedig elöntött a megkönnyebbülés. Nem utálnak! Manuela beterelgetett engem a konyhába és már tálalt is. Kicsit olyan volt mint Nita anyukája, csak nem hadart, rohangászott és értettem amit mond. A vacsi után Marco és Thomas elvonultak a nappaliba, én ott maradtam segíteni a mosogatásban.
- Kedves lánynak tűnsz, azt hiszem Marco jól választott – mondta Manuela.
- Oh. mi nem úgy.. Szóval mi nem..
- Tudom, kicsim – mosolygott mindentudóan – De látom, hogy hogyan néz rád a fiam. Lehet, hogy te most nem így gondolod, de lesz még nektek közös jövőtök.
Erre nem tudtam mit mondani, így hallgattam.
- És a te szüleid mit szóltak a picihez?
Felnyögtem.
- Anyám, nem beszél velem azóta, hogy eldöntöttem, megtartom a babát. – így kimondva még rosszabbul hangzott.
- Jaj, drágám sajnálom. Persze, én is jobban örülnék, ha először mondjuk összeházasodtatok volna, de így alakult, végülis egy gyereknek mindig örülni kell. Ő nem tehet a szülei.. hm.. hibáiról. De tudod én becsüllek Sanna. Egy ilyen fiatal lány mint te, ritkán vállalja el a babát. És nyugodj meg, én és Thomas itt leszünk és segítünk nektek mindenben, amiben csak tudunk.
Biztos a hormonok miatt van, mert amúgy nem vagyok elérzékenyedős típus, de elsírtam magam. Manuela pedig odajött és átölelt. Olyan jól esett!
- Köszönöm – ennyit tudtam kinyögni.
Miután végeztünk mindennel, visszamentünk a nappaliba a fiúkhoz. Marco épp az utrahangos képeket mutogatta.


2013. augusztus 11., vasárnap

Neun

Nita Lorena Bello Sanchez

- Tudod, arra gondoltam, hogy ma te jöhetnél át hozzám – vezette elő Mario ötletét. Éppen telefonon egyeztettük a délutáni programunkat. Egy pillanatra elgondolkoztam. Valóban nem voltam még Mario-nál, pedig lassan két hónapja találkozgatunk. Ez mondjuk nem hosszú idő, de ha belevesszük, hogy ennyi idő alatt, ő kétszer aludt nálam, és már megismerkedett a fél családommal is – igaz az kicsit sem volt tervezett - akkor azért fura, hogy én még sose voltam nála.
- Igazából jó lenne – válaszoltam – De mi lesz Santiago-val? Nem hagyhatom egyedül őt.
- Hozd át – hallottam Mario hangján, hogy mosolyog, bár nem tudtam, hogy miért – Remélem, hogy lassan többet lesztek nálam, szóval nem lenne baj, ha megbarátkozna a lakásommal.
- Hát jó – mosolyogtam már én is.
- Akkor hatra értetek megyek, és most az én gondom lesz a vacsi.
- Várni fogunk – köszöntünk el egymástól. Szóval van még pár órám addig. Itt az ideje felhívni Sannát. Épp tárcsázni akartam, amikor azonban kivágódott az ajtóm, és berontott Sanna. Ez a lány esküszöm, hogy tornádó volt előző életében. Vagy egy Forma 1-es autó.
- Szia – mosolyogtam barátnőmre, de ő túl ideges volt viszonozni, egyből beszélni kezdett.
- Most, hogy jóban vagyunk Marco-val, megemlítettem neki, hogy el kell menjek lassan ultrahangra. Erre teljesen bekattant, és most velem akar jönni!
- És a probléma az, hogy… - néztem rá kérdőn felvont szemöldökkel.
- Hát, hogy én nem akarom, hogy jöjjön. Ha eljön, és ott lesz, és nézi vagy még a kezemet is meg megfogja, akkor az már egészen olyan lenne, mintha nem is tudom, járnánk.
- Öö.. a babád apukájáról beszélsz. Nem értem miért baj, hogy közeledni próbál hozzád.
- Mert attól, hogy közös gyerekünk lesz, még nem vagyunk egy pár – magyarázta Sanna. Értetlenül néztem rá és megráztam a fejem.
- Ahogy gondolod, de szerintem azért engedd meg neki, hogy menjen. Biztos jól esne neki, és még örülhetnél is, hogy menni akar. Anya többször mesélte, hogy apa egyszer sem volt hajlandó vele menni ultrahangra. Mert szerinte az a nő dolga, neki nincs ott keresnivalója.
Sanna egy pillanatig gondolkozott.
- Jó legyen. Felhívom, hogy mikor indulok – sóhajtott fel, és úgy tűnt, hogy tényleg nehezére esik ezt megtenni. De szerintem akkor is jót fog tenni nekik, ha látják majd a picijüket.

Mario Götze

Ezért szeretem ezt a lányt. Mert egyből az jutott eszébe, hogy mi lesz a kutyusával. Az önzőség minden szikrája nélkül, természetéből fakadóan törődik másokkal. Például, hogy próbál segíteni Marco-nak, hogy sikerüljön neki Sanna-val. Na valamit el kéne kezdeni. Ha át jön Nita, akkor nem lehet ilyen rendetlenség. Tehát elindultam, hogy összeszedjem a kallódó zoknikat és alsókat. Aztán eszembe jutott, hogy azt mondtam, én csinálom a kaját. Előbb gondolkozni kellett volna, mielőtt beszélek. Akkor most mi legyen? Valami egyszerű kéne, de azért le is szeretném nyűgözni Nita-t. Nekiálltam, hogy akkor főzzek valamit. Talán a spagetti, valami szósszal jó lesz. A tészta mondjuk nem lett rossz, csak kicsit összetapadt, de a bologna-i szósszal problémáim akadtak. Egy része odaégett az edény aljához, de ez szerintem csak javított az ízén. Eléggé fura ízű, színű, szagú és állagú lett.
- Na jó, akkor ezt hagyjuk – döntöttem el, pedig tényleg nagyon próbálkoztam. Végül rendeltem két adag kínai kaját, bár nem tudtam, hogy Nita szereti-e. Mire kihozták, már indulnom is kellett érte. Autóval hoztam őt és az izgő-mozgó kutyát, aki először félénken nézelődött körbe a lakásban. Nita lelkesebb volt, körbejárt mindent, majd utána fordult hozzám.
- Olyan színtelen, szép meg minden, de nekem hiányoznak a sárgák, narancsok vagy pirosak – magyarázta, és így, ahogy néztem valóban igaza volt.
- Szerencsére már itt vagy, és beragyogsz mindent – léptem hozzá vigyorogva, mire játékosan belém bokszolt. Mindig zavarba jött, ha bókoltam neki, de olyan aranyosan el is pirult hozzá mindig.
- Mi lesz vacsira?
- Hát, én próbálkoztam főzni, tényleg, csak úgy döntöttem, hogy a saját érdekünkben inkább rendelek is, hogy ehető is legyen valami.
- Mit főztél?
- Bologna-i spagetti – húztam el a számat – de inkább csak spagetti.
- Nem baj, én azért megkóstolnám.
- Tényleg? – lelkesedtem fel.
- Persze – mosolyodott el – Főztél nekem, muszáj megkóstolnom.
- Na jó, de te akartad, és én előre figyelmeztettelek.
Tényleg megkóstolta, sőt evett belőle!
- Nem volt ez rossz – próbált nyugtatni – Majd belejössz.
Levittük sétálni Santiago-t az esti szürkületbe.
- Tudod, tényleg megszerettem ezt a várost, csak egyetlen dolgot nem tudok megszokni itt. Olyan hamar sötét lesz, és akkor úgy elkomorul itt minden. Nálunk szerintem eleve tovább van világos, és sötétedéskor kezdődik csak az élet – mosolyodott el úgy, mintha olyan sok tapasztalata lenne Madrid éjszakai életéről.
- Hé, itt is van élet – védtem meg városomat, de el is komorodtam – Tényleg szereted Dortmundot?
- Igen, persze – vágta rá Nita. Remek. Eddig se tudtam, hogy kezdjem el neki felvázolni a münchen-i megkeresést, és ez most nem segített sokat. Visszafelé vettük az irányt, én pedig tovább gondolkoztam.
- Elmegyek fürdeni – szólt Nita, és már be is zárkózott a fürdőmbe. Nem segített az ágyazásra koncentrálni az a tudat, hogy egyetlen ajtóval elválasztva tőlem, álmaim nője éppen meztelenül szappanozza magát. Nemsokára nyílt az ajtó, és meghallottam Nita hangját.
- Kész vagyok.
Bólintottam, de nem fordultam meg, éppen Santiago-val harcoltam egy díszpárnáért.
- Mario – suttogta egészen halkan.
- Hm? – fordultam felé, és elakadt a lélegzetem. Gyönyörű volt. Nagyra nyílt szemekkel nézett rám, határozottan. Haja zabolátlanul hullott a vállára, és ahogy tekintetem tovább vándorolt, elvigyorodtam. Egy dortmundos mez volt rajta, ami szemtelenül rövid volt, tökéletesen mutatva a lábait.
- Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva miközben körbefordult. A mez hátán az én nevem és számom szerepelt.
- Fantasztikusan nézel ki – mondtam ki véleményemet. Közelebb lépett hozzám, tenyereit a mellkasomra simította és lábujjhegyre állva puszit nyomott a számra. Nem engedtem, hogy elhúzódjon, megcsókoltam. Ujjai a hajamba túrta, az én kezem szinte magától indult el pólója alatt felfedezőútra. Bátrabb volt mint eddig bármikor, ő húzott le engem az ágyra. Igazán érdekes, de nagyon is izgató érzés volt lehúzni róla a saját mezem.
- Nita, most álljunk meg, mert nem … – nyögtem a nyakába két csók között.
- Mario – nézett fel rám hatalmas szemeivel – Neked akarom adni magam.
Ha azt hittem, hogy már nem tudom jobban szeretni őt, akkor nagyon nagyot tévedtem. Mit lehet mondani erre egy ilyen pillanatban?
- Köszönöm – ez volt az egyetlen ami eléggé kifejezte azt, amit éreztem. Láttam rajta, hogy nem teljesen biztos magában, mintha félne. Nem tudom mi történt vele korábban, de remélem, hogy el tudom érni, hogy megnyugodjon. Finom simítottam le róla a fehérneműjét, és miután saját pólómat is levettem, együtt vetettük bele magunkat a gyönyörbe. Nita feloldódott érintéseim nyomán, felbátorodott, és hagyta, hogy sodorja a pillanat. Puha testét ott simogattam, ahol tudtam, és mikor végre egyesültünk, ő sóhajtva kapaszkodott belém. Boldog voltam. Lehet, hogy nyálasan hangzik – sőt, tuti az – de ez több volt mint szex. Szeretkeztünk. Marco hülyének fog nézni, ha így mesélem el neki, de akkor is így gondolom. Nita elhelyezkedett a karomban, a mellkasomat simogatta finom ujjaival, miközben én egy hajtincsét csavargattam. Úgy éreztem most elmondhatom, hogy min töprengek hetek óta.
- Megkeresett a Bayern – mondtam ki. Érdeklődve felnézett rám.
- És mit mondtál nekik?
- Nem tudom eldönteni – vallottam be – Mindent a Dortmundtól kaptam. Itt élek, itt van a családom, a barátaim és Te – nyomtam puszit a fejére.
- De?
- Kifizetnék a kivásárlási áramat. Harminchét millió euró! Én lennék a legdrágább hazai focista – lehet, hogy nem ez a legjobb érv, de tény, hogy jólesne ez a tudat.
- Menni akarsz igaz? – kérdezett rá Nita a lényegre.
- Igazából, igen – sóhajtottam fel – De tényleg mindent a Borussia-nak köszönhetek. Nélkülük nem lennék itt és elmenni tőlük… Pont a Bayern-hez.
- Hát nagyon fognak utálni téged.
- Tudod, ez nem segített – néztem morcosan Nitára.
- Nézd, ez tény. De  ha sose próbálod ki magad máshol, sose fogod megtudni, hogy milyen másik csapatnál játszani. Ha most lemondanál erről a lehetőségről, egész életedben ott lenne, hogy mi lett volna ha, és akkor megutálnád az életed, a barátaidat, engem és akkor tíz év múlva mit mondanék a fiamnak, apu miért haragszik anyára? Azért mert annak idején nem volt elég bátor, hogy nehéz döntést hozzon? – hadarta el Nita egy szuszra az egészet.
Próbáltam követni, és elmosolyodtam a végére. Két dolgot fogtam fel belőle. Egy, azt mondja, hogy merjek váltani. Kettő, tíz év múlva az én feleségem, és a gyerekeim anyja akar lenni.

Nita Lorena Bello Sanchez


Mario itt feküdt mellettem, és bár most nem beszélgettünk, puha ujjai folyamatosan jártak testemen. Fantasztikusan élveztem minden pillanatot vele. Finom volt és nagyon vigyázott rám, amiért hálás voltam neki. Minden félelmem elmúlt. Tudtam, hogy Mario sosem tenné velem azt. Ez volt az egyetlen, ami miatt egy kicsit rosszul éreztem magam. Mario elmondta a titkát. Elmondta, hogy megkeresték az egyik legnagyobb ellenfél csapatából. Küzd magával, és én csak annyit tehetek, hogy megpróbálok mellette állni. De én nem mondtam el neki a titkom. Nem tudom, hogy mit gondolna rólam, ha megtudná.

2013. augusztus 3., szombat

Acht

Sanna Laine

Vidám mosollyal az arcomon néztem bele a szobámban lévő tükörbe. Elégedett voltam magammal, ami így adott valamennyi önbizalmat a randira. Fogalmam sem volt, hogy Marco mit tervezett. Nita tippje szerint moziba visz vagy vacsorázni. Ami nincs ellenemre, szívesen beülnék valami nagyon jó étterembe.
A telefonom és az ajtócsengő egyszerre szólalt meg. Gyorsan rápillantottam a képernyőre, ahol Marco neve villogott. Nem vettem fel, hanem gyors léptekkel az ajtóhoz siettem. Elvégeztem az utolsó simításokat magamon, megigazítottam a hajamat és kinyitottam neki az ajtót.
Élveztem Marco döbbent tekintetét rajtam, de egy idő után zavaró volt, hogy csak állt és nézett.
- Bocsi... - szólalt meg, miután megköszörültem a torkom - Huh, nagyon jól nézel ki.
- Köszönöm - mosolyodtam el, majd átléptem a küszöböt és felé fordultam. - Indulhatunk?
- Persze - motyogta, majd megvárta, míg bezárom az ajtót. A szemei végig követték a kezemet, ahogy elraktam a táskámba. - Milyen ismerős táska...
- Azt hiszem találkoztál már vele - vigyorodtam el, miközben elsétáltunk az autóig.
Az autóban ülve Marco felszabadultan kezdett el beszélni, így az út elég beszédesen indult. Már jó ideje mentünk, és a várost is rég magunk mögött hagytuk..
- Hova is megyünk? - fordultam végül Marco felé, miután rápillantottam a telefonomra, ami szerint lassan másfél órája utazunk.
- Titok - mosolyodott el. Jobban megnézve mosolyogva olyan volt akár egy kisfiú. Egy nagyon aranyos szőke kisfiú. Tetszett, ahogy az útra koncentrálva összehúzta a szemöldökét és ahogy dobolt az ujjaival a kormányon. Marco pillantása hirtelen rám esett, én pedig vörös arccal rántottam el a fejem és néztem inkább a tájat.
- Azt hittem étterembe megyünk - jegyeztem meg, miután úgy véltem az arcom megfelelő színben tündököl már.
- Jobbat találtam ki - felelte somolyogva - Vagyis remélem jobbat. Amúgy utána mehetünvalahova enni, ha gondolod.
- Én nem vagyok még éhes, szóval nekem mindegy - fordultam vissza az ablakhoz, és csodáltam tovább a természetet. Erre még nem is nagyon jártam, de hihetetlenül tetszett, hogy minden zöldbe van borulva. Szívesen szálltam volna ki az autóból és lépkedtem volna a zöld fűben. A gondolkodásomból Marco dúdolása zökkentett ki. Ismerős volt a dallam, de nem tudtam hova tenni, így nem foglalkoztam tovább vele.
- El sem hiszem, hogy megérkeztünk - szólaltam meg, amikor Marco végre megállt egy apró háznál, ami az erdő szélén volt.
- Még sétálunk egy kicsit - mutatott a ház mögötti irányba. Halvány lila fogalmam sem volt, hogy hova akar menni egy erdőben.
- Ugye, tudod, hogy Nita tudja, hogy eljöttem veled? Szóval ha megakarsz ölni, tudja kit kell keressen - mondtam neki hirtelen, mire meg kellett állnia úgy nevetett.
- Nos, köszönöm a szórakoztatást, de nem hiszem, hogy megszeretnélek ölni - indult tovább mosolyogva Marco, én pedig követtem. Megkerültük a házat és a mögötte lévő kitaposott ösvényen folytattuk az utat. Jóval könnyedebben mozgott Marco, mint én, s így jócskán lemaradtam tőle. Végül úgy döntöttem, hogy cipő nélkül tartani tudom vele a tempót, s belekapaszkodva egy fába levettem a lábamról.
- Hát te meg mit csinálsz? - fordult meg Marco, és mosolyogva figyelte ügyködésemet. Nem könnyű ám leszedni azt a nyamvadt cipőt.
- Élvezem a természetet - feleltem vidoran, miután sikeresen végre hajtottam a hadműveletet és siettem Marco után. - Hova is megyünk?
- Van itt egy tó és egy csónak ház. Kiskoromban rengeteget voltam itt a szüleimmel. Apa szeret néha kimozdulni a városból és én is szeretek néha idejönni és élvezni a nyugalmat. És ez pont tökéletes hely a nyugalomhoz - magyarázta lelkesen. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy beszél és mutogat közben.
- Értelek, én amúgy imádom a tavakat. Bár legtöbbször fagyott állapotban látom őket - mosolyodtam el. - És akkor mi most csónakázunk?
- Úgy gondoltam igen - lépett ki az erdőből és állt meg a csónakház előtt. Mosolyogva végigjártatta szemét a területen, majd egyszer csak eltűnt a házban és csak zörgést hallottam utána. Én kint vártam rá és figyeltem. Gyönyörű helyen voltunk, ahonnan mi jöttünk végig erdő volt mögöttünk és a tó további része mellett hatalmas hegy terült el. Egy csodás völgyben voltunk, ami szinte ragyogott a zöld színtől, a szám is tátva maradt tőle.
- Nos, kedves hölgyem, a csónak előállt - hallottam meg Marco hangját. Ő már benne állt a ladikban és várta, hogy bemásszak én is. Óvatosan próbálkoztam, de rájöttem, hogy Marco segítsége nélkül nem fog menni, így megkapaszkodva benne ugrottam bele a csónakba, ami így erősen elkezdett billegni. Marco szinte reflexszerűen megoldotta a dolgot és ült le az egyik végébe.
- Hogy tetszik? - kérdezte, miközben átnyújtotta az egyik evezőt, amit úgy vettem át, mint egy kisgyerek az újonnan kapott játékát.
- Csodálatos, örülök, hogy elhoztál ide - mosolyogtam rá, majd lenézve a vízre, belemártottam az evezőt. Nem válaszolt, hanem csak csendben figyelt. Pár percig csak a nyugalmat élveztük.
- És gyakran jársz ide? - érdeklődtem.
- Amikor szükségem van rá, ez a menedékem - felelte eltűnődve és a vizet pásztázta szemeivel.
- Mi elől szoktál menekülni? - dőltem előre, hátha így a szemembe néz és úgy válaszol.
- Csak a nyüzsgéstől, a felhajtástól, és azért is járok ide, hogy ne veszítsem el önmagam. Nem szeretném elfeledni, hogy honnan is indultam és hogy is kerültem oda, ahova - magyarázta, s közben kék szemeivel engem fürkészett. Hirtelen cselekedtem, és csak akkor döbbentem rá mit csináltam, amikor már ajkaim Marcoét érintették.

Nita Lorena Bello Sánchez

- Remélem nem rémített meg a családom, bár még nem találkoztál mindenkivel - dőltem el a kanapén. Mario még a konyhában álldogált és a sütit majszolta, ami még maradt.
- Hát aranyosak voltak és lelkesek - felelte, miközben újabb sütit emelt a szájához.
- Ehetsz te egyáltalán ennyi sütit? - pillantottam rá, mire ő kisfiúsan elvigyorodott.
- El ne mondd senkinek - ült végül oda mellém és karolt át. Én pedig abbahagytam a tévé kapcsolgatását és ráemeltem tekintetem.
- Amúgy apa beszélgetett veled? - kérdeztem. Ismertem már apát, és pontosan tudom, hogy minden egyes fiút, akit bemutattam, nagy beszélgetésben részesíti.
- Oh, igen, elég kedvesen mondta, hogyha megbántalak derékig elás, hogy gondozhassam a sírom - mondta mosolyogva, mire felkellett nevetnem. Apa eddig kicsit nyugodtabban csinálta a dolgokat, és nem akarta elásni a srácokat. Lehet az a gondja, hogy nem spanyol Mario.
- Komolyan ezt mondta? - nevettem még mindig. Mario pedig lelkesen bólogatott. - Amúgy nem kell félned, apát kézben tartja anya. Ha anyának szimpatikus vagy, apa véleménye kicsit elenyésző lesz - magyaráztam mosolyogva.
- És anyukád kedvel? - érdeklődött Mario. Közben eldőlt a kanapén és a fejét az ölembe tette. Mosolyogva fogadta, ahogy a tincseihez nyúltam és kezdtem el velük játszadozni.
- Nagyon is - nyomtam egy puszit a homlokára. - A végén még lecsap a kezemről.
- Csinos nő valóban - vigyorodott el, mire meglegyintettem a kezemmel a fejét. Ő azonban elkapta, és finoman masszírozni kezdte a kézfejem.
- Azon gondolkoztam, hogy hétvégén lesz egy meccsünk – nézett rám – Nem jönnél el? – hezitálásomat látva azonnal folytatta – Nem kell úgy tegyél, mint aki nekünk szurkol, meg semmi. Csak jól esne, ha ott lennél.
- Persze, hogy elmegyek – mosolyodtam el – És neked fogok szurkolni.
- Köszönöm – mosolygott ő is. Romantikus pillanatunkat Santiago törte meg, mellső lábacskáival felkapaszkodott és arcon nyalta Mario-t.
- Uáhh – nyögött fel – Neveld meg a kutyádat!
- Én próbáltam, de szegénykém eléggé hanyagolva volt most anyuék miatt – vontam meg a vállam, és simizni kezdtem jelenleg még kölyök méretű, de hamarosan óriásira növő újfundlandi kutyámat.
- Vigyük el sétálni, és akkor megmutatom neki, hogy ki a falkavezér – közölte Mario és már indult is. Nevetve követtem, és pár perccel később már az utcán próbálta megfékezni a lelkesen össze-vissza rohangászó Santiago-t.
- Milyen megfontolásból nevezted el a kutyádat Santiago-nak?
- Nem tudom, jó ötletnek tűnt – vontam meg a vállam. Mario végül nem folytatta Santi nevelését, viszont kézen fogva sétáltunk a városban. Mikor kezdett hűvösebb lenni, Mario azonnal felajánlotta a pulcsiját, és már visszafelé tartottunk, amikor dörögni kezdett az ég. Sem én, sem Santiago nem viselte jól az ijesztő hangokat, és bár siettünk, nem úsztuk meg az esőt. Zuhogni kezdett és végül nevetve tettük meg az utolsó pár száz métert, de mindenünkből csöpögött a víz. Felszaladtunk a lakásomhoz, és amint ajtón belül voltunk, Mario magához húzott, a falnak nyomott, és hevesen csókolni kezdett. Vizes ruháink alatt testünk egymásnak feszült, és éreztem, hogy Mario készen állna, én mégis eltoltam magamtól.
- Mario… Sajnálom, én.. – elakadtam, és lehajtottam a fejem.
- Kicsim – nyúlt az állam alá – Mondtam, hogy megvárom, nem?
- De.
- Akkor nyugodj meg Napsugár – puha puszit lehelt a homlokomra.
Hálásan pillantottam fel rá, és egy könnyű vacsora után, már az alváshoz készülődtünk. Santiago már a kosárkájában feküdt, én pedig elhelyezkedtem Mario ölelésében.
- Szép álmokat – szuszogott a nyakamba.
- Neked is – válaszoltam halkan. Mielőtt átléptem volna az álmok birodalmában, megfogalmazódott bennem egy gondolat. Mégpedig, hogy mennyivel intimebb együtt aludni valakivel, mint mondjuk csak szexelni. Mert azt bárkivel lehet, de úgy elaludni, hogy tudom, ő reggel is ott lesz, na az sokkal fantasztikusabb érzés.

Marco Reus


Nem akartam elhinni! Sanna megcsókolt! Magától! Mikor zavartan elhúzódott tőlem, még az se zavart.
- Akkor mi most.. pontosan, hogy is vagyunk? – kérdeztem, és közben újra kézbe vettük az evezőket.
- Hát lesz egy gyerekünk – vázolta a tényeket Sanna.
- Azt tudom, de nem kéne.. nem is tudom, összeköltöznünk? Hogy gyakoroljuk a közös életet, ha már közös gyerekünk lesz, akit közösen fogunk nevelni, vagy ilyesmi?
Valószínűleg ezzel a mondattal rontottam el mindent, amit eddig sikerült jól csinálnom a mai napon Sannával. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy most azonnal ugorjon bele a vízbe, mondjuk meztelenül.
- Na figyelj! Attól, hogy te vagy az apja ennek a babának, attól sok közöd még nincs hozzá. Mi nem járunk együtt, nem fogunk együtt élni, és remélem tudod, hogy ő elsősorban az én gyerekem lesz, és csak másodsorban a tiéd!
Értem én, hogy ő független, meg minden, de miért nem hagyja, hogy mellé álljak? Olyan idegesítően makacs, hogy az elmondhatatlan!
- Sanna – nyúltam felé, de elütötte a kezemet. Ezt azonban ő rontotta el, mert kibillent az egyensúlyából, rántott magával engem, és a következő pillanatban már a vízben is voltunk.
- Sanna, jól vagy? – kérdeztem tőle. Levegőért kapkodott, de nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől, vagy a víztől.
- Nem, nem vagyok jól! – közölte, de persze azt elvárta, hogy segítsek neki visszamászni a csónakba. Mikor végre megint stabilan ültünk, és újra megszólaltam volna, megdörrent az ég. Ilyen nincs! Beleesünk a vízbe, és még el is ázunk. Kivételes egyetértésben kezdtünk evezni a part felé, és mire kihúztuk a csónakot, már szakadt is az eső. Persze mivel már vizesek voltunk, nem nagyon zavartattuk magunkat. Leültünk egy fa alá, és néztük az esőcseppektől felkavart vizet.
- Nézd Sanna, lehet, hogy rosszul fogalmaztam az előbb. Szóval, csak szeretném, ha tudnád, hogy fontos nekem a baba, és te is. Melletted szeretnék állni, szóval kérlek hagyd, hogy ezt tegyem.
Nem néztem rá, nem akartam látni a rosszallást az arcán, de mivel nem szólalt meg, folytattam.
- Tudom, hogy nem leszünk azonnal olyanok, mintha több éve házasok lennénk, de úgy néz ki, hogy szerves részei leszünk egymás jövőjének, szóval.. megpróbálhatnánk együtt, nem?
- Anya közölte, hogy ha megtartom a babát, akkor ő többé nem ismer engem. Fel se veszi ha hívom, és apa se hívott fel. Tudod – nézett most rám, és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, bár hősiesen próbálta visszatartani őket – engem soha senki sem támogatott semmiben. Ha oviban rajzoltam valami szépet, azt kérdezték miért nem festettem inkább. Ha gitározni akartam az volt a baj, hogy miért nem inkább zongoráznék. Az iskolában jó voltam töriből, de mindig a szememre vetették, hogy miért nem megy a matek. Mikor kitaláltam, hogy külföldre mennék egyetemre, én voltam a világ legrosszabb gyereke, amiért eljöttem Finnországból. Persze anya már az elején azt mondta, hogy el fogom rontani ezzel az ötletemmel az életem, és tessék! Terhes vagyok, pedig még be se fejeztem az iskolát!
Most már sírt. Szelíden magamhoz húztam, és hagytam, had sírjon.
- Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nekem teljesen új az, hogy Nita és te támogattok. Nem akartam úgy neked esni, de még soha senki nem akart segíteni nekem elérni valamit. Tehát, köszönöm.
Megöleltem, és folyamatosan simogattam a hátát, reméltem, hogy megnyugszik.
- Nincs mit megköszönnöd. Sajnálom, hogy még nem természetes neked, de remélem, hogy nemsokára az lesz, hogy itt vagyok. Mert itt leszek, rendben? Végig fogjuk csinálni, ketten. Nem leszel egyedül.

2013. július 26., péntek

Sieben

Mario Götze

Rendkívül kellemetlen hang riasztott fel álmomból. Pedig olyan szépet álmodtam. Nitával aludtam, álmomban. Nyöszörögve kinyitottam a szemem, és egy nagy adag vanília illatú hajjal találtam szembe magam. Nita! Akkor nem álmodtam! Vigyorogva nyúltam a még mindig szóló telefonom felé, hogy nehogy felébredjen Nita.
- Hm? – szóltam bele értelmesen, úgy, hogy közben visszafordultam Nita felé, és így megint éreztem az illatát.
- Add meg Nita számát!
- Neked is szép jó reggelt Marco – vigyorogtam el – Amúgy miért is kell neked a barátnőm telefonszáma?
- A barátnődé?
- Hát, abból, hogy tegnap este megbeszéltük, hogy szeretjük egymást, most pedig itt alszik mellettem, arra következtetek, hogy igen, a barátnőm, bár ez még nincs kimondva. Szerinted meg kéne kérdeznem? – gondolkoztam el, de úgy tűnt barátomat most ez nem nagyon érdekli.
- Gratulálok haver, tudod adni nekem Nitát?
- Alszik.
- Akkor ébreszd fel! – szólt rám morcosan Marco.
- Várj.
Félretettem a telót, és Nita fölé hajoltam.
- Ébresztő Napsugár! Valakinek szüksége lenne rád.
Mosolyogva nyitotta ki a szemeit és fordult felém.
- Kinek?
- Nekem minden pillanatban – nyomtam puszit az ajkaira – De Marco beszélni szeretne veled.
Érdeklődve bólintott, és vette el a mobilom.
- Igen?
Innen azt nem hallottam, hogy Marco mit mondott, csak Nita válaszait.
- Hívd el randizni. Hódítsd meg…. Mit tudom én… Vacsora, mozi, légy kreatív! Nem, nem mondtam még neki… Hát mert ez a ti dolgotok, a te híred. Mondd el neki te. Adom.
Marco és Nita tudnak valamit közösen, amit én nem? Miről maradtam le ennyire?
- Képzeld Mario, lesz egy gyerekem. Sannától. – na ez a mondat volt az, amire nagyon nem számítottam.
- Mi van? – tört ki belőlem az első ami eszembe jutott.
- A múltkor, amikor Sannával lefeküdtünk terhes lett és most babánk lesz.
- Aha – nem tudtam tovább lépni. Ez túl sokkoló információ volt így korán reggel.
- Majd ha magához tér mond valami értelmeset is. Sok sikert Marco – beszélt bele Nita a telefonomba, amire most már csak döbbentem meredtem.
- Ez most komoly?
- Igen. Tényleg lesz baba. Miért? – nézett rám gyanakodva Nita.
- Nem tudom – gondolkoztam el – Csak mindig úgy képzeltem, hogy nekem lesz előbb gyerekem kettőnk közül, és nem neki – vallottam be szerelmemnek. Ő egy széles mosolyra húzta száját, és megnyugodva sóhajtott. Órákig tudtam volna még feküdni mellette, de Nita családja már valószínűleg ébren volt a hangokból ítélve. Mindketten felöltöztünk, majd lementünk a konyhába, ahol Sanna mosolyogva ült a Sánchez család körében. Enyhén elütött a szőke hajával.
- Oh, felkeltetek ti is? - nézett ránk Nita apja. Anyukája pedig lelkesen mutatta, hogy üljünk le mi is az asztalhoz.
- Igen, bár ébresztettek - felelte Nita, miközben magához húzta az elé lerakott ételt.
- És kicsoda? - érdeklődött tovább, miközben komótosan itta a kávéját.
- Az egyik közös ismerősünk, Marco - harapott bele a zsömléjébe Nita, majd mosolyogva figyelte barátnője reakcióját.

Marco Reus

A reggeli telefonbeszélgetés után ugyanúgy tanácstalanul ültem a nappaliban. Szemeim többször körbejárták a szobát, hátha bármi is erőt adna, de minden a helyén maradt és árasztották a monotonságot. A randi megszervezése egyáltalán nem okozott volna gondot, na de akit el kell hívnom. Nagyon makacsnak ismertem meg, talán nálam is makacsabb, ami nagyon meglepett és nagyon vonz mégis. Féltem, hogy visszautasít, amihez nem nagyon voltam hozzászokva. Nem akartam, hogy pont egy olyan nő utasítson vissza, mint ő. Szerettem volna elmenni vele randizni, és normális körülmények között lenni. De elég nagy esélyem van rá, hogy nemet mondjon a kérdésemre.
Eszembe jutott, hogy talán fellépek határozottabban és elmegyek érte, és addig nem megyek el, míg igent nem mond. De szerintem nála ez sem lenne hatásos.
Ráadásul pár nap múlva meccsünk van, s az edzések miatt alig van szabadidőm. Szombatra kéne becserkésznem a szőke ciklont.
A telefonomat már lassan öt perce görcsösen szorongattam a kezemben, de még mindig nem nyomtam rá a hívás gombra. Végül egy mély levegővétel után rászántam magam.
- Igen? - szólalt meg egy vidám hang, miután második csörgésre felvette.
- Szia Sanna. Marco vagyok.
- És mit szeretnél? - érdeklődött kedvesen, ami meglepett. Az eddigi telefonbeszélgetéseink nem voltak túl jó hangvételűek.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt valahova... - Be sem fejeztem a mondatomat, amikor felnevetett a telefonban.
- Randira hívsz? - kérdezte meg kuncogva, úgy látszik nagyon tetszett ez neki.
- Hát igen, gondoltam elmehetnénk.
- Rendben, menjünk - felelte, én meg hirtelen meg sem tudtam szólalni. Igent mondott, és teljesen magától. - És hova megyünk?
- Az titok - nyögtem ki nagy nehezen, miután felocsúdtam az előbb hallottakból.
- Még nem találtad ki igaz? Eddig azon meditáltál, hogy hívj el, ugye? - nevetett fel Sanna ismét. Basszus, ez a szőke ciklon ismer engem.
- Valóban - helyeseltem végül, hisz úgy sem tudtam volna mást mondani - És mikor érsz rá?
- Neked a holnap este jó? - kérdezett vissza.
- Tökéletes, akkor érted megyek. Csak hova is? Nitához vagy hova? - érdeklődtem a holléte után.
- Cseles, így akarod megtudni, hogy hol lakom? - nevetett fel ismét. Majd végül elmondta a címét, ami tőlem nem is volt annyira messze. Miután az időpontot is sikeresen kitaláltuk, leraktuk mindketten a telefont. Én pedig kezdhettem gondolkodni, hogy hova is vigyem ezt a csodás boszorkányt.

Nita Lorena Bello Sánchez

Mariot abszolút nem zavarta, hogy a fél családomat nem érti, mégis látszott rajta, hogy jól el van velük, aminek nagyon örültem. Nem szándékoztam ilyen korán kitenni őt a családomnak, de úgy látszik sosem az lesz, amit eltervezek. Anya pedig közölte velem, hogy csak villámlátogatást szerveztek és ma este már mennek is, szóval csak benéztek hozzám.
Sanna reggel búcsút intett a családomnak és nekem is, és úgy döntött ideje hazamennie, anya pedig egy jó nagy ölelés után el is engedte őt, és megígértette vele, hogy nagyon vigyázzon magára és a babára.
Mario apával beszélgetett bent a nappaliban, míg Carlos és én anyának segítettünk a konyhában. Szeret mindenkit befogni dolgozni, bár Mario még kivételnek számít, de nem sokára őt is munkára ítéli majd.
- Nem rossz srác - ült le Carlos, miután ő úgy gondolta, hogy végzett a dolgával, de anya szigorú nézésére egyből felpattant, hogy segítsen törölgetné az edényeket.
- Szerintem sem - vigyorogtam rá a bátyámra.
- De azért jobban örültem volna, hogyha egy spanyol srácot választasz - jegyezte meg végül, mire anya szúrós pillantással jutalmazta.
- Mario nagyon kedves, és egyes spanyol fiúknál sokkal többet ér - reagáltam le Carlos mondatát, mire anya hevesen bólogatott.
- Gondolj csak Adánra - szólalt meg anya is.
- Anya! - mordultam fel egyből - Ne említsük őt, ha kérhetlek, jó?
- Bocsánat, édesem. De Mario egyáltalán nem olyan, kedves fiúnak tűnik. Szóval Carlos, addig ne legyen rá rossz szavad, amíg nem tesz semmi rosszat.
- Jó, ne haragudj Nita - nézett rám Carlos, mire a mosogatóvízből lefröcsköltem.
- Nem haragszom - nevettem fel a bátyám reakcióján, aki szinte egyből vissza is fröcskölt és így kisebb vízi csatába bonyolódtunk.
- Na de gyerekek - szakított végül félbe minket anya - hát hogy viselkedtek?
- Jól? - néztünk mindketten angyali tekintettel anyára, mire ő nevetve kizavart minket a konyhából.

Sanna Laine

Fura volt újra a saját lakásomban lenni, már csak azért is, mert csend honolt mindenhol. Ami Nita családja után nagyon zavaró volt. Ahogy körbenéztem, ráeszméltem, hogy nem ártana egy nagy takarítást végeznem, de inkább elnapoltam a dolgot.
Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal, nem ártott volna ha a vizsgáimra készülök, de nem túl sok kedvem volt a papírok fölött görnyedni. A tévét kapcsolgatni se volt kedvem, egyszerűen nem tudtam mit csináljak.
Vártam már, hogy Marcoval elmenjek randizni, de addig még majdnem egy teljes nap van. Nagyon meglepődtem, amikor felhívott, hát még a hívás tárgyától. Olyan kis aranyos volt a telefonba. Végül is nem tűnik nagyon rossz srácnak, egy lehetőséget adhatok neki, de nem fogok egyből a karjaiba omlani. Bár azt hiszem már megtettem, és épp itt növekszik az eredménye a pocakomban. Feltűrtem a pólómat és hatalmas sóhajjal simítottam végig a hasamon. Idővel babacuccokat is be kell szereznem, de azt hiszem ezzel még ráérek.
- Mit szólsz, ha felhívom anyát? - motyogtam a pocakomnak. Mivel a hasam csak éhesen morgott, úgy gondoltam megpróbálok beszélni anyával.
Előhalásztam a telefont a táskámból, majd anya nevét is előkerestem. Elsőre felvette.
- Meggondoltad magad? - szólt bele köszönés nélkül, én pedig visszanyelve könnyeimet válaszoltam.
- Nem...
- Akkor ne hívj többet - felelte, majd csak a telefonbúgását hallottam. A könnyeim pedig már szabadon folytak le az arcomon.


2013. július 20., szombat

Sechs

Halihó! Szóval eléggé megdöbbentett minket az a tény, hogy jött két darab pipa is a Nem tetszik-re. Legalább annyit tegyetek meg, hogy megírjátok, hogy mi nem tetszett, hátha tudunk rajta javítani, vagy bármi. 
Mindenesetre köszönjük a pipálgatásokat és az újabb feliratkozót! :)

Reméljük tetszeni fog a fejezet!
Kellemes olvasást!

Lara és Pinkie 

~

Nita Lorena Bello Sánchez

Mario keze melegen szorongatta az enyémet és mosolyogva lengette őket. A szokásos útvonalon mentünk végig, amit az elmúlt három napban többször megtettünk. Mario majdnem mindig pontosan érkezett hozzám, hogy elmenjünk egy étterembe és utána sétáljunk. Hiába erőszakoskodtam, hogy nem muszáj drága éttermekbe mennünk, szinte meg se hallotta. Így csak élveztem az együtt töltött időt.
- Tehát akkor holnap meccset nézünk? - fordult felém Mario, mielőtt beléptünk volna a kapun.
- Csakis akkor, ha a Málagának szurkolsz - böktem mellkason Mariot, és játékosan megfenyegettem az ujjammal.
- Kizárólag nekik, nem gond, hogy ellenfelek vagyunk, és ugyanazért küzdünk. Én szurkolok nekik - mondta vigyorogva.
- Simán szurkolhatsz nekik, csak a fiúknak ne mondd el - jegyeztem meg, mire hangosan felnevetett.
A bejárati ajtóm hirtelen kitárult és mindketten odafordultunk. Megdöbbenve figyeltem, ahogy anyukám száguld felém és Mario felé.
- Nita, édesem! - Karjait szorosan körém fonta, majd kaptam egy hatalmas puszit is, ami már annyira hiányzott. Mosolyogva figyeltem, ahogy eltávolodik tőlem és szemügyre vesz.
- Csak nem fogytál? - kérdezte szemrehányóan és spanyolul, már épp válaszoltam volna, amikor anya hirtelen Mario felé fordult. - Oh, drágám, ne haragudj, be sem mutatkoztam. Emilía Adalina Bello Sánchez vagyok, Nita anyukája.
Mario tündérien mosolygott anyára, de egy szót sem értett belőle, ami roppant vicces volt.
- Anya, Mario nem beszél spanyolul - magyaráztam neki, majd Mariohoz fordultam. - Anya, csak bemutatkozott nagyon lelkesen.
- Dona - mondta Mario, majd kezet csókolt anyának - Mario Götze - S közben rám kacsintott. Nem hiszem el, hogy tudta, hogy Donának kell hívnia. Utána keresett!
Anya fülig vörösödve nézett rám - Micsoda úriember! - Majd visszafordult Mariohoz, hogy széles mozdulatokkal beinvitálja a házamba.
Mario lelkesen követte anyát, én pedig őket. A nappaliban még nagyobb meglepetés fogadott, amint beértem. Mariot addigra már körbevették és faggatták. A családom gyűrűjéből kikukucskálva egy hatalmas mosolyt dobott oda nekem. Nem zavartatva őket, leültem a kanapé egyik felébe.
- Szépségem - hallottam meg egy kellemes mély hangot, a hang irányába fordultam és hirtelen mozdulatokkal már apukám nyakában voltam.
- Nagyon hiányoztál ám - borzolta meg a hajamat. - És úgy látom rászabadítottad a barátodra a többieket.
- Nem én szabadítottam rá őket, jöttek ők maguktól is. Ismered őket, nem? - kérdeztem mosolyogva.
- Hogy is hívják? - ültünk le apával a kanapéra. Anya otthon érezve magát a konyhából sütiket hozott folyamatosan ki, amit én biztosan nem csináltam mostanság, így teljesen biztos vagyok benne, hogy ők hozták. Mariot szintúgy leültették és az angolul tudó bátyjám faggatta és fordított a többieknek.
- Marionak - feleltem könnyedén.
- És ti most szóval..? - Apa próbált rákérdezni a dolgokra, amin nevetnem kellett, hisz olyan aranyos volt.
- Még alakulunk, nem vagyunk együtt.
-
Értem, csak okosan kislányom – nézett rám komolyan apa.
-
Tudom, apa. Nem fordul elő még egyszer – hajtottam le a fejem.
-
Csak féltelek, mert szeretlek – ölelt magához apukám, majd Mario felé fordult – Szóval Mario, mivel is foglalkozol? – rendkívül komolyan tette fel a kérdést, de közben rám kacsintott. Tehát tudta, hogy ki is Mario, hogy játszik meg minden. Mondjuk apától nem is vártam mást. Kíváncsian vártam én is a választ. Mario felhúzta a szemöldökét, de rögtön utána édesen elmosolyodott.
-
Focista vagyok. A Borussia Dortmundban játszom.- Poszt? – kérdezett közbe Carlos. Úgy látom a férfi családtagjaim szövetkeztek Mario ellen. Legalábbis az arcukról azt olvastam le, hogy azt is hamarabb elfogadnák, ha Cristiano Ronaldo lenne a lehetséges majdnem-pasim, mint egy olyan focista, aki nem Real játékos.
-
Középpályás vagyok – felelte Mario, és állta bátyám tekintetét, én pedig büszkén mosolyogtam. Carlos elhúzta a száját, és úgy láttam nem fog tudni hamar túllépni ezen a tényen.
-
És kinek fogsz szurkolni a Real Madrid- Dortmund meccsen? – nézett rám apa.
-
Öö.. ezen még nem gondolkoztam, majd kitalálok valamit.
A beszélgetés félbe szakadt, mire anya újból elemébe került. Őt nem zavarta Mario csapata, de örült, hogy eggyel több embert etethet meg.
-
Ki kér bunuelo-t?Lefordítottam Marionak, és elmagyaráztam mi az a bunuelo, és így már ő is értékelte az édességet, és mire áttelepedtünk az ebédlőbe, ahol anya háromfogásos vacsorát tálalt, már egyáltalán nem zavarta, hogy nem érti a beszélgetést. Közben feltűnt valami. Hol van Sanna? Remélem nem csinált semmi butaságot. Nem tudtam azonban gondolkozni, mert most végre tudtam szembe került velem Estrella nővérem, és kihasználva az alkalmat, hogy apáék átmenetileg leszálltak Mario-ról, ő is elmondta véleményét.
-
Helyes gyerek, Nita – vigyorgott rám. Estrella a legkisebb nővérem, tavaly ment férjhez, és most nagyon dolgoznak Pedroval a következő unokaöcsimen – És a neve illik a családba.
Na igen. Nálunk minden férfi neve o-ra végződik, az összes nővérem férjének o-ra végződik a neve. Carlos az egyetlen kivétel, de csak mert nem a második nevén, Roberto-nak hívjuk apa után, hogy meg lehessen különböztetni őket. Elmosolyodtam. Mario még mindig nem értett semmit spanyolul, de lelkesen hallgatta anyát, és bólogatott mindenre amit mondott.
- Ugye tudod, hogy most arra mondtál igent, hogy itt maradsz éjszakára? – hajoltam oda hozzá. Szélesen elvigyorodott.
- És hol fogok aludni? Mert tényleg aranyos, hogy az egész családod eljött, de hol fognak aludni?
- Ó, ők nem az egész családom. Még van két nővérem, meg a bátyám felesége, meg a férjeik meg a gyerekeik – magyaráztam – A szűk család úgy 15 fő.
Mario döbbenten bólogatott, de nem tudott reagálni, mert nyílt az ajtó, és egy nagyon feldúlt Sanna rontott be. Ha Mario az előbb döbbent volt, akkor Sanna most megrémült.
- Ööö.. bocsi. Nem akartam zavarni, csak szólni akartam, hogy visszaköltözök a saját házamba –hadarta gyorsan, de addigra anya már ott is volt, és tuszkolta őt az asztalhoz.
-
Ő Sanna, a legjobb barátnőm – mutattam be őt – ők pedig a családom. Eljöttek látogatóba. Maradsz vacsorára?
- Mi a kaja? Uh.. ez nem volt jó ötlet – anya már le is ültette, nem zavarta, hogy nem ismeri, Sanna azonban úgy látszik nagyon nem bírja a spanyol konyhát. Vagy a szagát. Felpattant, és már rohant is a fürdőszoba felé. Rögtön rohantam utána.
- Jól vagy Sanna?
- Nem – nyögte, mikor benyitottam. A wc fölé hajolt, de a rossz részen már túl volt. Megmosta az arcát, és most ugyan oda a padlóra ültünk le, mint előző este.
- Beszéltél Marcoval?
- Igen – temette arcát a tenyerébe.
- És mit mondott? Mi lesz a babával?
- Megtartjuk.
Olyan döbbenten nézhettem rá, hogy halványan elmosolyodott.
- Ő is akarja, szinte örült. Szóval valami kompromisszum félére jutottunk. Miután felpofoztam egészen könnyen ment.
- Felpofoztad? De miért?
- Mert megcsókolt. Valahogy ő úgy gondolta, hogy most mi akkor azonnal egy boldog kis család leszünk. Tényleg, menj vissza a családodhoz, én meg elmegyek, hogy ne zavarjak.
- De azért szerintem adhatsz neki egy esélyt.
- Majd meglátjuk – állt fel Sanna. Egy pillanatra a hasára tette a kezét, és már mosolygott is – Összevesztem miatta anyával, de megérte. Az én picim lesz.
Szó nélkül öleltem magamhoz Sannát. Olyan jó volt őt látni! Összeszorult a szívem felidézve, hogy milyen volt amikor… De nem szabad nekem ilyenekre gondolni. Nekem itt van Mario, és most csak ő számít. És Sanna. Hogy minden tökéletes legyen, vele nem történhet semmi szörnyűség. Nem fogom hagyni.
- Egyébként, tuti, hogy innen nem szabadulsz. Szerintem anya már kész is van valami olyan kajával, amit tuti, hogy meg tudsz enni.
Vidámabban mosolyogva indultunk vissza a többiekhez. Valóban, anya már tálalt is Sannának, és barátnőm hálásan nézett rá.
-
Hányadik hónapban van? – kérdezte mindent tudó anyukám.
-
Még az elején, és senki sem tud róla – utaltam Mariora a tekintetemmel. Anya bólintott, és figyelmeztető pillantást vetett Carlosra. De a fiúk mintha észre se vették volna a közjátékot, éppen elmerültek abban, hogy a közelgő Dortmundban megrendezendő BVB-Real Madrid meccsnek mi lesz a kimenetele.
- Nézd, én becsülöm a magabiztosságodat, de legyünk reálisak. Nem sok esélyetek van legyőzni a Királyi Gárdát.
- Majd meglátjuk – mosolygott Mario. Örülök, hogy ilyen jól viseli. Bár ha tényleg nyernek, akkor az egész család szabályos utálatát fogja élvezni. Mindegy, majd én megvigasztalom. Vacsi után mindenki keresett magának egy szimpatikus fekvőhelyet, anya még Sannát is itt tartotta, bár nem tudom, hová feküdt szegény. Én ugyanis ott találtam magam Mario mellett a franciaágyamban. És akkor jöttem rá, hogy még sose voltunk ilyen közel egymáshoz.

Mario Götze


Nita olyan gyönyörű! Igaz, hogy egy Sergio Ramos-os mezben fekszik mellettem, de most még ez sem zavar. Nagy szemekkel néz rám, és tudom, hogy valószínűleg ugyan az jár az eszében mint nekem.
- Nita… - nem tudom, hogy tényleg kimondtam-e a nevét, olyan halkan suttogtam. Végül is a szomszéd szobában ott alszik az apja és valahol a bátyja is a házban van. Tudja, hogy mire akartam utalni. Lesütötte a szemeit.
- Mario, én most.. még nem…
- Nem baj – felelem azonnal. Nem akarom, hogy azt érezze erőltetem – Szeretlek Nita. Tudom, hogy nem ismerlek még régóta, és nem vagyok egy Ramos, de.. de szeretlek.
- Köszönöm – mosolyodott el. Magamhoz húztam, ő pedig elhelyezkedett a karjaimban. Puszit nyomtam a fejére.
- Jó éjt Nita!
- Jó éjszakát! – felelte, és már azt hittem, hogy alszik is, de még megszólalt az én szépségem – Szeretlek Mario.
Egy pillanatra szorosabban öleltem magamhoz, és mosolyogva aludtam el.

2013. július 13., szombat

Fünf

Halihó! :)
Itt az 5. fejezet! Reméljük tetszeni fog!

Kellemes Olvasást!


Sanna Laine

- Babád lesz? – kérdezte Nita, mintha ez egy teljesen természetes kérdés lenne.
- Dehogy lesz, már hogy lenne? – kérdeztem vissza.
- Hánytál nem?
- Igen, de csak mert undorító volt az halas valami amit meg akartál etetni velünk – magyaráztam neki.
- Már a szagától is rosszul lettél – állt elém karba tett kézzel – Nézd, három nővérem van és egy sógornőm. Négyüknek összesen öt gyerekük van jelenleg, és lassan 8 lesz, szóval láttam már pár várandós nőt,és én is.. és tudom, hogy mik a tünetek.
- De akkor se lehetek terhes – közöltem, bár kezdett aggasztani, hogy ennyire ezt hajtogatja.
- Amikor Marcoval lefeküdtetek a múltkor, védekeztetek?
Elejtettem mindent ami a kezemben volt, de mivel ez csak pár koszos tányér volt, jelen pillanatban nem érdekelt.
- Nem emlékszem – lázasan kutattam agyamban, de egyszerűen nem jutott eszembe ezzel kapcsolatos részlet. A taxi még megvolt, meg, hogy felmentem hozzá és előkerült az üveg vodka. Eszelőset szexeltünk, ez is biztos, de, hogy védekeztünk-e? – Lehet, hogy nem. De egy alkalomtól nem lehet, vagy lehet? Basszus, nem egy volt! Hogy az a…! Most mit csináljak?
- Nyugodj meg! – fogta meg a vállam Nita, és leültetett egy székre – Lehet, hogy nem vagy terhes, de csak akkor lehetünk biztosak ebben, ha csinálsz egy tesztet. Csak akkor gondolkozunk tovább, ha ez megvan, oké?
- És honnan a francból szerezzek olyan izét? – fakadtam ki.
- Lemegyek a patikába és veszek, te pedig itt maradsz, megnyugszol, és ha visszajöttem megcsinálod. Nem lesz semmi baj, oké?
Nita azonnal elment, nem zavarta, hogy este fél 11 körül van, maximum fél órát volt el, de azt hittem soha nem jön már vissza. Közben a telefonomat szorongattam és percenként majdnem fel akartam hívni Marcot, Több okból is. Először, hogy megkérdezzem, hogy védekeztünk-e, aztán, hogy leordítsam a fejét, hogy ha nem védekeztünk, hogy lehet ilyen hülye, és különben is, hogy tehette ezt velem? Hogy hozhatott ilyen helyzetbe engem? Szerencsére megjött Nita, így nem hívtam fel.
- Na, tudod, hogy kell csinálni?
- Persze, rá van írva, megoldom – válaszoltam és már a fürdőbe is voltam.
- Hármat vettem a biztonság kedvéért – kiabált még utánam Nita. Tudtam, hogy ott van az ajtó másik felén, és ez megnyugtatott, mégis remegő ujjakkal csináltam mindent, ami le volt írva. Az a 4 perc olyan volt, mintha egy örökkévalóságig kellett volna várnom. És akkor ott volt. Az eredményablakban egy pici vonal. Döbbentem meredtem rá, és a következő pillanatban sírva fakadtam. A hideg csempének nyomtam a hátam, és rázott a zokogás. Nita halkan benyitott, nem kellett megnéznie a tesztet, hogy tudja, mi az eredmény. Mellém ült, átölelt, és simogatni kezdte a hátam.
- Nem lesz semmi baj. Megoldjuk, oké? Nem hagylak egyedül, itt leszek, jó? Megoldjuk, érted?
Sírtam, de közben bólogattam, és csak egyetlen dolog töltötte ki az agyamat. Hogy most bennem egy pici élet nő, akit én nem is akartam.
Nem tudom, hogy hogyan kerültem ágyba, de reggel úgy ébredtem, hogy nagyon rosszat álmodtam. Nita felkelt már, szóval kimásztam én is az ágyból, és a konyha felé mentem, ahonnan kávé illat jött. Barátnőm köszönés nélkül öntött nekem, és miután látta, hogy magamhoz kezdek térni, megszólalt.
- Mi lesz a babával?
- Akkor nem csak álmodtam? – nyögtem fel.
- Nem – rázta a fejét Nita szomorúan, bár valamiért úgy érzem, ő más miatt letört, mint én.
- Hát két lehetőségem van, megtartom, vagy elvetetem – szinte megijedtem magamtól, hogy milyen tárgyilagosan beszélek – Ha elmennék egy dokihoz, az lenne a legegyszerűbb. Mintha meg se történt volna.
- Te hallod magad? – támadt nekem hirtelen Nita – Ez egy gyerek, egy élet, egy csoda! Én mindent megadnék,ha.. – elharapta a mondatot, és ezzel igencsak kíváncsivá tett – És Marco? Az övé is! Nem dönthetsz nélküle!
- Miért ne dönthetnék? Semmi köze hozzá! Ha meg is tartanám, nekem kéne megszülni, felnevelni, az enyém lenne, nem az övé!
- Egy babához ketten kellenek! Összehozni kellett ő is, beszélj vele! Joga van hozzá, az övé is – közölte Nita eléggé kiakadva. Nem tudom mi baja van, tényleg. Otthagyott egyedül a konyhában. Pár perccel később meg elviharzott, biztos az egyetemre. Szerencsére nekem csak délután lesznek óráim. Felhúztam a pólómat és lenéztem a hasamra. Semmi nem látszott rajta, pedig ott kell lennie valahol egy apróságnak. Mekkora lehet? Nem, nem gondolkozunk ilyeneken. Beszélek Marcoval, meghallgatom, de én döntök. Mivel az enyém, az én Apróságomról van szó. Elhatároztam, hogy felhívom Marcot, de már nem is voltam biztos benne, hogy mit is akarok mondani neki pontosan.

Marco Reus

Arra ébredtem, hogy csörög a mobilom. Ráfókuszáltam a kijelzőre, és elégedetten elvigyorodtam. Sanna volt az.
- Tudtam, hogy fel fogsz hívni – vettem fel magabiztosan.
- Nem érdekel mit tudsz, beszélnünk kell – közölte határozottan. Hát jó, ha így játszunk, akkor így.
- Mégis kell a táskád? – ezen elgondolkozott, mivel elhallgatott.
- Úgy néz ki igen – válaszolt végül – Mikor érsz rá? Még ma.
Hű de sürgős valakinek.
- Edzésem van délelőtt, utána talán ráérek – nem akartam, hogy úgy tűnjön, azonnal ugrok, most, hogy találkozni akar velem.
- Fantasztikus, akkor gyere át ebédre és hozd a táskám – valamiért zaklatottnak tűnik a hangja.
- Megyek – válaszoltam nem túl lelkesen. Úgy érzem nem arról lesz szó, hogy mennyire nem bírja nélkülem és, hogy azonnal essünk egymásnak az étkező közepén.

Sanna Laine

Szóval Marco idejön. Tanácsra volt szükségem, és hirtelen nem tudtam kitől kéne kérnem. Nita véleménye egyértelmű volt, de ki akartam beszélni magamból az aggodalmaimat. Aztán rájöttem. Anya! Mondjuk az nyilván elárul valamit a kapcsolatunkról, ha nem ő volt az első személy, aki eszembe jutott, de ez van. Idegesen doboltam az asztalon az ujjaimmal amíg vártam, hogy anya felvegye.
-
Szia Sanna – vette fel végre – Mi van veled?
Köszi anya, tényleg. Életem talán legnehezebb döntéséről akarok veled beszélni, annyira érzem, hogy érdekel miért hívtalak.
-
Baj van, vagy legalábbis gond.
-
Sejtettem. Látod mi megmondtuk apáddal, hogy nem kéne neked Németországba menned és..
-
Anya! Nem az országgal van baj, hanem.. – elakadtam. Mégis, hogy mondja meg az ember az anyjának, telefonon, ilyen felvezetés után, hogy terhes?
-
Sanna, kérlek, dolgoznom is kéne.
- Terhes vagyok anya.

-
Miii? – anya hangja átment visításba – Kimész Dortmundba! Annak ellenére, hogy folyamatosan mondtuk, hogy ne! Felcsináltatod magad valami barommal, és most meg biztos haza akarsz jönni, mi? Fizessük az abortuszt igaz? Ha apád ezt megtudja…! Csalódtam benned lányom! De legalább, tudod, hogy mit kell tenned! Mikor jössz haza? Még nincs késő elvetetni ugye?
Anya az elején kiabált, de most már csak tárgyilagos kérdéseket tett fel. Feldühített. Igen, kiakadtam. Meg se hallgatott, nem is tudja, hogy mi a véleményem, hogy mit akarok csinálni a babámmal. Az én Apróságommal, mert ő az enyém. Teljesen. Róla nem fog anya dönteni.
-
Anya megtartom.
- Hogy mit csinálsz?
- Megtartom. Megszülöm és felnevelem.
- Dehogy szülöd! Kutyát se bíznék rád, nem, hogy egy gyereket! Sanna, gondolkodj! Ennyire belezúgtál abba a pasiba?
- De igen anya. Itt maradok, és megszülöm a gyerekemet!
- Egy frászt! Azonnal hazajössz és elmész egy orvoshoz!

-
Nem – mondtam határozottan – Én döntöm el, hogy mi lesz vele. És én akarom őt. Nem megyek haza.
- Ha így gondolod Sanna, akkor ma beszéltünk utoljára
– mondta anya hideg hangon. Az anyám, gyakorlatilag kitagadott!- Rendben.
- De akkor ezt legalább próbáld meg jól csinálni, ha már minden másban csalódást okozol!
- Azt hiszem most nem én vagyok az aki csalódást okoz a másiknak! Nem érzed úgy, hogy mellém kéne állnod?
- Nem. Nem akarom végignézni, hogy tönkreteszed az életed.
- Nem fogom, de sajnálom, hogy így gondolod. Szia anya.
- Szia.

Letette. Szóval ha végig akarom csinálni, akkor egyedül kell. Oké, persze Nita itt lesz velem, meg esetleg Marco. Bár erre gondolni se merek még, amíg nem tudom a véleményét. Aznap már sokadszorra fakadtam sírva, de közben megszületett egy elhatározás bennem. Jól fogom csinálni. Tökéletes leszek. A legjobbat akarom adni az én Apróságomnak, akkor is, ha Marco nem áll majd mellém.

Marco Reus


Szóval itt voltam Nita lakásánál, kezembe Sanna táskájával, és sejtésem kezdett beigazolódni, amikor Sanna ajtót nyitott. Eléggé rosszul nézett ki, vörösek voltak a szemei, mintha sírt volna. De még ez is jól állt neki, hihetetlen.
- A táskád – adtam oda neki, de ő csak idegesen félre rakta, nem akart most foglalkozni vele. Leültünk a kanapéra, láttam, hogy mondani akar valamit, de nehezen kezdett bele. Végül vett egy nagy levegőt.
- Szóval… emlékszel a múltkori… éjszakánkra?
- Persze – vigyorodtam el akaratlanul.
- Nem tudom, te mennyire emlékszel konkrétan, de akkor ööö… nem védekeztünk.
- Aha – bólogattam értelmesen. Nem értettem, hova akart kilyukadni, de erősen koncentráltam.
- És hát.. – nem fejezte be, de próbálta elmutogatni, amit kimondani még nem tudott. Kezdtem sejteni.
- Sanna, te most…?
Némán bólogatott a gyakorlatilag ki nem mondott kérdésre. Döbbentem meredtem magam elé, aztán rá. Ez most azt jelenti, hogy neki, hogy nekem,hogy nekünk…
- És mi lesz
vele? – ijesztő volt, most nekünk egy életről kell dönteni? Ha rajtam múlik, biztos, hogy…
- Megtartom – közölte határozottan Sanna – Nem érdekel, ha te nem akarod. Végigcsinálom egyedül, nem kell a pénzed, vagy valami. Ügyvédeket se fogok rád küldeni. Élheted a gondtalan sztárfocista életedet, senki nem fogja tudni, hogy tőled van.
Várjunk, most ő azt hiszi, hogy én nem akarom?
- Sanna, én…
- Nem kell mondanod semmit. Csak akartam, hogy tudd – állt fel – Akár el is mehetsz, bár ebédet ígértem neked, de.. ha nem akarsz maradni,megértem.
Elfordult, és indult volna a konyha felé, de én utána nyúltam, megfogtam a karját, és visszafordítottam magam felé.
- Sanna, legalább hallgass meg. Én.. – belenéztem ragyogó, kék szemeibe, és tudtam, hogy mit is akarok mondani – Én akarlak. Téged és a babát is. Titeket.
Mielőtt megszólalhatott volna magamhoz húztam, és megcsókoltam. Megdöbbent, de visszacsókolt. Édes volt, de sós könnyek ízét éreztem a száján, és ettől csak még jobban szorítottam magamhoz. Még is eltolt magától, és a következő pillanatban felpofozott. Szikrázó szemekkel nézett rám.
- Ne hazudj nekem!

2013. július 6., szombat

Vier

Halihó! :)
Ez már a 4. fejezet, bizony ám :) Reméljük tetszeni fog!
Amúgy nagyon-nagyon köszönjük a rengeteg követőt, igazán jól esik, hogy érdeklődtök a történet iránt.
Arra is rájöttünk, hogy a pipálgatás nagyon jól megy Nektek, csak úgy látszik a komment írással nem barátkoztatok még meg :))
Kellemes Olvasást! 

Millió csók: Lara és Pinkie

Sanna Laine

Miután útjára engedtem Nitát Marioval, átvándoroltam volna a saját lakásomba, de eszembe jutott, hogy a kulcsom még mindig nincs nálam. Nem létfontosságú, hogy keressem, és nem is igazán szándékoztam. Hisz neki csak feltűnt, hogy otthagytam a táskám! Valamilyen módon biztos utol tudott volna érni, ha akar. És én biztos nem fogom keresni, elég gáz lenne visszamenni, miután leléptem. Nagyon örülnék, ha most Nita itt lenne, legalább lekötné a gondolataimat, amik folyton Marco körül jártak. A kanapén üldögélve vártam a barátnőmre, de egy idő után rájöttem, hogy teljesen feleslegesen várakozok, így elvonultam az ideiglenes szobámba.
Nita talán éjfél körül jöhetett haza, és aranyosan bekukkantott hozzám, hogy ébren talál-e.
- Fent vagy? - suttogta halkan a barátnőm, mire lelkesen felültem az ágyba.
- Fent, gyere mesélni - paskoltam meg a mellettem levő helyet, és felkapcsoltam az éjjeli szekrényen álló lámpát.
- Mindjárt, csak leveszem a cipőm és hozom a pizsim - mondta, majd azzal a lendülettel ki is fordult a szobából és csak a cipője kopogását hallottam. Perceken belül megjelent Nita immáron átöltözve.
Bekucorodott mellém, és én vártam, hogy belekezdjen a mesélésbe, de erre Nita nem mutatott hajlandóságot, viszont arcán hatalmas mosoly ült.
- Csókolóztatok? - törtem meg végül a csendet, ami körbe vett minket. Nita szemrehányó tekintettel nézett rám, majd fejét csóválva válaszolt.
- Dehogyis! Hogy gondolod? - háborodott fel, amin felnevettem.
- Jól van Nita, ezek szerint akkor nem volt semmi ilyesmi - jegyeztem meg. - De amúgy jól érezted magad?
- Nagyszerűen! Annyira kedves volt végig! És nem nagyon zavartatta magát azzal, hogy leszóltam a kajájukat, vagy hogy nem pont nekik szurkolok - csacsogta vidáman Nita, amitől nekem is egyből jó kedvem lett. Élvezet volt hallgatni, ahogy mesélt.
- És olyan aranyos volt, amikor megfogta a kezem - Nita szerintem átélte újra mellettem a Marioval töltött perceket, az arcából ítélve. A szemei is csillogtak, ahogyan beszélt. Nita szóáradatát egy rövid időre megszakította a közénk beugró kutyusa, aki egy nyálas puszival üdvözölte gazdiját.
Még félórán keresztül faggattam barátnőmet, majd elnyomott mindkettőnket a buzgóság.

Marco Reus

- Na megtaláltad már az elveszett báránykát? - szúrta oda nekem Mario vigyorogva. A bemelegítő körünket futottuk, így Mariot egy kicsit oldalba löktem. Nem sejtettem, hogy teljesen elveszti egyensúlyát és elborul, én pedig átesek rajta. Így Klopp úgy döntött jár még nekünk két kör. Az idő alatt bőven volt lehetőségünk beszélni.
- Nem is kerestem - jegyeztem meg Marionak az első kör végén, ő döbbenve nézett rám.
- Miért nem? - állt meg hirtelen, mire éles sípszó hallatszott.
- Reus, Götze még két kör! - Marioval egyszerre sóhajtottunk fel, és kezdtünk újra neki a futásnak.
- Mert nem - tértem vissza a beszélgetés fonalához - Ott mert hagyni faképnél, biztos nem fogok rohangálni utána. Végül is ő hagyta nálam a táskáját, hát jöjjön visszaérte.
- Vagy inkább nagy az arcod, és elvárod, hogy ő keressen téged, mert te túl nagyképű vagy hozzá.
- Lehet - nevettem el magam. Mario vidáman kocogott mellettem, és néha-néha nagyobb mosoly is megjelent az arcán, épp rá akartam kérdezni a dolgokra, amikor megszólalt.
- Amúgy láttam őt. Amikor Nitáért mentem, nála volt. Nem úgy nézett ki, mint aki menten összeesik, mert nem keresed - mondta vigyorogva.
Elengedtem a fülem mellett a mondanivalóját.
- És milyen volt a randid? - kérdeztem rá a dologra, ami reggel óta fúrta az oldalam. Mario ritkán hívott el egy lányt, és az meg főleg nagy dolog, ha jól is érzi magát vele.
- Szerintem nagyon jól sikerült. Kedves lánynak tűnik, csak annyira hadar! - mondta vigyorogva.
- Hadar? Nekem nem tűnt fel - csodálkoztam el rajta. Tényleg nem figyeltem. Pedig kedves teremtmények néz ki valóban. Olyan kis ártatlannak.
- Jóhogy nem tűnt fel, sokkal jobb programot találtál magadnak aznap estére, mint Nita beszédstílusát figyelni.
- Az mondjuk tény - dőltem el fáradtan az utolsó kör végén. Mario megállt mellettem és onnan nézett le rám.
- Mi van Reus, kifogytál az erődből? Nem volt elég az ágytorna? - Mario arcán egy hatalmas szemtelen vigyor volt, amit legszívesebben letöröltem volna, de semmi kedvem nem volt felkelni.
Másfél óra múlva az öltözőben Mario mellettem rég kész volt, és türelmetlenül pislogott rám, hogy mikor vagyok hajlandó megmozdulni, hogy levegyem a stoplist. Mikor már megunta előkotorta a telefonját és azzal kezdett babrálni. Én pedig sóhajtozva néztem a cipőmet.
Mario a szokásosnál is halkabban beszélt telefonon, így nagyon kellett hegyeznem a fülemet. Csak néhány szót értettem, de az egész baljósnak hangzott. Hirtelen Mario odanyomta a kezembe a telefont, amit rémülten emeltem a fülemhez és nézted kérdőn barátomra, aki kiviharzott az öltözőből.
- Nita? - kérdeztem rögtön, de egy hangos fújtatás után rájöttem, hogy talán nem ő az.
- Nem, Sanna - hallottam az egyöntetű választ.
- Marco vagyok - gondoltam kisegítem, de a hümmögése arról tett tanúságot, hogy tudta. - Nálam van a táskád és a kulcsod.
- Tudom - Annyira idegesített, hogy így válaszolgat.
- És nem kell?
- Nem igazán - felelte és áradt a hangjából a nyugodtság. Én meg majd felrobbantam az idegességtől.
- Hát jó. Ha mégis szükséged van rá, akkor eljöhetsz érte.
- Nem akarod inkább elhozni? És akkor jöhetne Mario is... és akkor...
- Ezt nem magadtól mondod, ugye? - kérdeztem vigyorogva, mert sejtettem, hogy Sanna ilyeneket nem mondana.
- Hát magamtól mondanám, de nem tudom elolvasni, amit Nita ír... - kisebb szünetet tartott, majd felnevetett - Ja, azt akarja, hogy vacsorázzatok nálunk. Nagyon csúnyán írsz - szúrta közbe, amit szerintem Nitának intézett.
- Jó, akkor szólok Marionak. Bár holnap meccsünk van este, és csak utána lenne jó.
- Azt hiszem meg tudunk egyezni – most először hallottam úgy, mintha talán esetleg mosolyogna – Vasárnap?
Megpróbáltam kézzel-lábbal elmutogatni Marionak, hogy vasárnap jó-e neki, ha átmegyünk a lányokhoz. Mivel furán nézett rám, úgy érzem nem sikerült.
- Vasárnap vacsi Nitáénál? – Nita nevénél elvigyorodott, szerintem a többi részét nem fogta fel, de azért lelkesen bólogatott – Oké, akkor vasárnap megyünk.
Mégis találkozunk Sannával, hát érdekes lesz, abban biztos vagyok.

Sanna Laine

- Nem értem, hogy miért kell állandóan meccset nézni – közöltem Nitával. Mióta itt lakom nála akaratomon kívül is kiművelődtem fociból, és már megint azt fogunk nézni. Nita popcorn-t csinált, hogy legalább azt egyem és ne unatkozzak látványosan – Egyáltalán ki fog játszani?
- A Shakhtar Donetsk és a Borussia Dortmund – vigyorgott Nita. Szóval elkezdődött a meccs, és barátnőm nagyon élvezte. Oké, tényleg nem néztek ki rosszul ezek a fiúk, de azért őszintén nem értettem Nita lelkesedését. Mondjuk ha valaki ezen nő fel… Mindenesetre amikor a Dortmund vezetést szerzett, majd a második gólt Mario lőtte, Nita konkrétan visított és közben vigyorgott. A félidőben sms-t írt, és bár először nem akarta megmutatni, azért megszereztem tőle a telefonját.

„Ügyes vagy, büszke vagyok Rád! Puszi,Nita

Nem tudtuk, hogy Mario mikor fog tudni válaszolni, elkezdtünk készülődni a lefekvéshez. Épp zuhanyoztam mikor Nita majdnem rám törte az ajtót.
- Válaszolt! Válaszolt! – magyarázta lelkesen és a fürdőkabinba tolta a telóját.

„Köszönöm! Neked ajánlottam! Legkésőbb vasárnap látlak! xoxo Mario”

- Ugye milyen aranyos?
- Igen, nagyon aranyos, de én szeretnék fürdeni éppen – próbáltam rávilágítani a helyzetre Nitának.
- Ó, menjek ki? – nézett rám nagy szemekkel.
- Esetleg – vigyorogtam rá. Végül kiment, és én befejezhettem a tisztálkodást. Mikor már mindketten Nita ágyában feküdtünk, akkor fordult felém.
- Neked tetszik Marco?
- Helyes gyerek, de nem tudom – fintorodtam el – Mindenesetre te tetszel Marionak. Ezt kijelenthetjük.
Nita elmosolyodott, és azzal a kislányos mosolyával az arcán aludt el amivel valószínűleg Mariot is elbűvölte. Végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Igazából nem is tudom mi szól Marco ellen. Aztán eszembe jutott a telefonbeszélgetésünk. Hogy lehet olyan beképzelt, hogy azt hitte majd azonnal futok utána? Majd vasárnap tisztázom vele, hogy azt várhatja.

Nita Lorena Bello Sánchez

Egész héten vártam a vasárnapot, hogy jöjjenek a fiúk. Marioval nem tudtunk találkozni a meccs óta, sűrű volt mindkettőnk programja. De most végre jönnek. A kedvenc spanyol receptjeimet készítettük Sannával, remélem ízleni fog nekik. Most még át kell öltözni, az asztalt már megterítettük. Utána versenyt futva szaladtunk fel az emeletre, hogy átöltözzünk. Sannával hamar elkészültünk, de ez szerintem az előre kikészített ruháknak köszönhető. Meg kellett állapítunk, hogy mindketten nagyon jól néztünk ki, és remélem Marionak is elnyeri a tetszését.
- Csinos - jegyezte meg Sanna, mikor végignézett rajtam - Leesik a kis németkéd álla majd. Hát még ha megkóstolja, amit főztünk.
- Biztos jó lesz? - néztem meg magam a tükörben.
- Jó lesz, nyugi - nyugtatott meg, de a csengő pont megszólalt, amivel tova is szállt a nyugodtságom. Sanna is kétségbeesetten nézett rám, és kilökdöstem a szobából, hogy menjen ajtót nyitni. Én vártam, hogy meghalljam a nappaliban a hangokat, de két perc után a csengő szólalt meg újra. Kilépve a szobából Sannát szólongattam, de a barátnőmet sehol sem láttam.
Az ajtó előtt viszont már ott toporgott mindkét német focista. Kénytelen voltam beengedni őket, miközben fogalmam se volt róla, hova tűnt Sanna.
- Sziasztok - tártam szélesre az ajtót, majd szép sorban beléptek a fiúk és mindegyiktől kaptam egy-egy puszit.
- Sanna? - kérdezte Marco, miközben beljebb tereltem őket egészen az étkezőig, ahol leültek maguktól.
- Hát - kezdtem volna, de a barátnőm megjelent az ajtóban.
- Itt vagyok, csak... - Nem fejezte be a mondatát, hanem üdvözölte helyette a vendégeinket. Szemeimet végig Sannán jártattam, mert nem hiszem, hogy csak úgy elbújt volna az ajtónyitás elől. És az sem volt túl megnyugtató, hogy az arca a szokásosnál is sokkal fehérebb és a szája sem természetes színű.
A fiúkat otthagytuk pár percig, amíg kimentünk a konyhába az ételért, így volt lehetőségem megkérdezni, amit szerettem volna.
- Jól vagy? - néztem rá a barátnőmre, aki az előételnek szánt gaspacho fölött állt, és nézett le rá.
- Sanna - léptem közelebb hozzá, mire riadtan nézett fel rám.
- Igen? - mosolyodott el, és megfogta a tálat.
- Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e - sétáltam utána.
- Már miért ne? Ilyen társasággal ne lennék jól? - bökött a fejével Mario és Marco felé mosolyogva.
- Nos, itt is volna az első fogás - léptünk be mosolyogva az étkezőbe.
- Oh, az remek - simogatta meg a hasát Mario - Már farkaséhes vagyok.
- És mit is eszünk? - méregette bizalmatlanul Marco az asztalra letett ételt.
- Nita, mit is eszünk? - nézett rám kérdőn Sanna. Ő sem kóstolta még egyik főztömet sem, de ő kicsit lelkesebben állt hozzá, mint a többiek.
- Gaspacho, hideg paradicsomleves - feleltem mosolyogva, majd leültem közéjük, hogy elkezdjük az evést.
Megvártam míg mindenki megkóstolja ez első kanállal és néztem a reakciójukat.
Mario az első kanál után elkezdte tömne befele a levest, és lelkesen hümmögött hozzá. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ízlik-e neki, vagy csak kedvességből csinálja, mindenesetre mosolyogva figyeltem. A pillantásom Marcora tévedt, aki az első falat után vágott egy hatalmas fintort vágott.
- Nem kell megenni, ha nem ízlik - mosolyogtam rá, de ő tovább evett.
- Nem adjuk fel az első falat után - jelentette ki, amit mindenki nevetéssel jutalmazott.
Lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy Marco újra megkóstolja. Másodjára elégedetten hümmögött.
- Nem olyan rossz ez. Csak elsőre.
- Akkor örülök, hogy ízlik - mosolyogtam rá. - Amúgy néztük a meccset, és nagyon ügyesek voltatok. És még izgi is volt, nem ilyen unalmas - magyaráztam lelkesen.
- Mi is élveztük a játékot, főleg, hogy nyertünk is - felelte Mario két kanál leves között. - Te is élvezted Sanna?
- Oh, én nem szeretem a focit - nézett fel a tányérjából. - Szóval nekem mondhattok bármit, ami azzal kapcsolatos - mosolyodott el.
- Akkor nem is nézted?
- De, azért néznem kellett. Akár hiszitek, akár nem, Nita amilyen kicsi, olyan akaratos - nevetett fel Sanna.
- Nahát, akaratosak vagyunk - nézett rám Mario vigyorogva. Közben mindenki elfogyasztotta a levest, és Sanna volt olyan kedves, hogy húzta is a következőt.
- Nem vagyok én az, csak elérem, amit akarok - mondtam, mire Mario felnevetett.
- Nos, ez mi, kedves Nita? - nézett bele a tálba Marco, amit Sanna le rakott elénk.
- Ez kérlek szépen, paella. Ez éppen nyúlhúsból és angolnából készült paella, rengeteg finom zöldséggel és sáfrányos rizs körettel - mondtam el nekik, mire három megdöbbent arcot láttam, de ebből csak kettőt értettem.
Sanna hirtelen felpattant az asztaltól, és mis úgy néztünk rá, hogy mi lelte.
- Egyetek csak, egy pillanat és jövök - tűnt el az ajtóban. Egyre gyanúsabb nekem, de majd csak a vacsora után keresem meg kérdéseimmel.
- Na együnk akkor - csaptam össze a kezem, és alig vártam, hogy végre megkóstolják a kedvenc ételem, amit anyukám olyan istenien tud elkészíteni.
Vidáman elcseverésztem a fiúkkal, és meglepődtem, amikor mindketten szedtek még maguknak.
Sanna már csak a desszertre ért vissza, szinte egyszerre kérdeztem meg a többiekkel, hogy nem akar-e enni paellát, de nagyon gyorsan visszautasította.
- És az utolsó fogás churro, ami ropogós tészta forró csokiszószba mártva - jelentettem be.
- Oh, ilyet már ettem! - kiáltott fel Marco és lelkesen kezdett neki - Ez isteni finom.
Mario próbált teleszájjal mondani valamit, de miután egy pici falat kiszökött a szájából rájött, hogy nem fog menni. Így csak elismerően felmutatta a hüvelykujját.
A vacsora végeztével a fiúknak menniük kellett, mert másnap edzésük lesz, és már múltkor is büntetőköröket kellett futniuk. Elképzeltem a két fiút, akik kétségbeesetten futkorásznak körbe-körbe.
Sanna mindkét fiú arcára nyomott egy puszit, én már letudtam Marcot, és Mario előtt álltam az ajtóban. Míg az ő barátja már az autóban ült, az én barátnőm pedig a konyhában.
- Nagyon jól éreztem magam - fogta meg a kezemet Mario - Isteni finom is volt minden. Kell még ilyen estéket tartanunk.
- Örülök, hogy tetszett minden. És szavadon foglak - öleltem meg, ő pedig nyomott egy apró csókot a számra, majd kilépett az éjszakába.
- Sanna, beszélnünk kell - kiáltottam el magam, amint becsuktam az ajtót. A barátnőm kikukucskált a konyhából.
- Miről?
- Babád lesz?