Zehn

Halihó! :) Itt az új rész! :)

Szóval az a helyzet, hogy 9-en arra kattintottatok, hogy tetszik, és egy nem tetszik is jött. Érdekelne minket, hogy mi tetszik és mi nem tetszik benne, hogy tudjuk. Elég rosszul esik, hogy nem kapok semmi visszajelzést kommentben. Pár szó ellen nem lenne kifogásunk :)

Kellemes Olvasást! :)

Sanna Laine

- Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? - kérdeztem újra Marco-tól, miközben lehajoltam a cipőmért, hogy felvegyem. Reménykedtem a nemleges válaszban, de ahogy felegyenesedtem, rájöttem, hogy ezt nem fogom megkapni. Marco arcán hatalmas kisfiús mosoly ült és el se kellett mondania, hogy izgul, annyira látszott rajta.

- Jó, oké, tudom, hogy hülye kérdés volt - motyogtam magamnak. Majd Marco maga előtt kitessékelt a saját házamból és tolt el egészen az autójáig. Ez így nem lesz jó, ha ő terelget engem. Csak ne terelgessen! Nem is kéne itt lennie, csak Nitának köszönheti az egészet.

Az út első pár percét csendben tettük meg, később Marco úgy döntött, hogy beszélgetni akar, amit sóhajtva fogadtam.

- Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon izgulok - mondta vigyorogva.

- Azt látom rajtad - mosolyogtam rá.

- Rajtad nem is látni, hogy izgulsz - közölte velem a tényt - Hogy tudod ezt is ilyen könnyen kezelni?

- Hát nem tudom. Én inkább ideges vagyok - jelentettem ki neki, miközben az ujjaimmal doboltam a combomon. Marco mosolyogva rám emelte tekintetét és egyik kezét nyugtatóan az enyémre rakta.

- Szerintem nincs miért idegeskedni. Nem lesz semmi gond - Hálásan tekintettem rá, de az idegességem nem nagyon hagyott alább.

- Amúgy szerintem fiú lesz - próbálta elterelni a figyelmem.

- Azt ugye tudod, hogy azt nem most fogjuk megtudni, hanem jóval később?

- Persze, csak gondoltam elmondom a véleményem. Tuti kisfiú lesz a pocaklakó - mondta, miközben hatalmas vigyor ült az arcán.

- Na hát majd meglátjuk - mosolyogtam lelkesedésén.

- És ha tényleg fiú lesz hívhatnánk Norbertnek vagy nekem tetszik a Harald is - magyarázott tovább.

- Norbert Laine... - filóztam a neven - Nem hangzik nagyon hülyén?

- Hé, mi az hogy Laine?

- Hát a vezetéknevem. Szóval ahhoz keress neveket - jelentettem ki neki határozottan, miközben ő megállt a rendelő előtt.

- Biztos, hogy nem lesz Laine a gyerek, megkapja szépen az apja vezetéknevét - ellenkezett továbbra is Marco, miközben odalépett a recepcióhoz és pár szó beszélgetés után elindult az egyik irányba. Úgy kellett utána futnom. Teljesen kiborít ez az ember.

- Nem gondolod komolyan, hogy Reus lesz... - mondtam neki, mikor utolértem. - Anélkül is tudjuk ki az apja, hogy felvenné a nevét. Szóval marad Laine.

- Pedig biztos, hogy megkapja a nevem - jelentette ki, én pedig vitatkoztam volna vele tovább, de már hívtak is be.

- Erre még visszatérünk - morogtam neki, mire ő fölényesen elmosolyodott. Azt hiszi nyert ügye van, pedig nagyon nincsen. Ő mosolyogva üdvözölte az orvost, aki lelkesen vette tudomásul, hogy Marco Reus-szal találkozott. Az orvos mosolyogva fordult felém.

- Tehát akkor Ön Herr Reus kedvese. Én Roman Hoffman vagyok - mutatkozott be barátságosan. Épp ellenkezni akartam, de Marco óvatosan oldalba bökött, én pedig kényszeredetten rámosolyogtam.

- Sanna Laine - mondtam végül. Elég fiatalnak tűnt, így felajánlottam a tegeződést, amit mosolyogva fogadott.

- Tehát Sanna, mikor volt az utolsó ciklusa? - kérdezte, miközben elhelyezkedett az íróasztala mögött. Mi pedig Marcoval leültünk vele szembe.

- Február 20-án.

- És meddig tart átlagosan a vérzése? - Elhiszem, hogy ez a munkája, de elég érdekes ezt Marco előtt megbeszélni...

- Úgy körülbelül öt napig - feleltem végül. A doktor összevonta szemöldökét, kérdezgetett még, majd pár percig csendben volt, amíg számolgatott.

- Nos, ahogy számolom a hatodik hétben vagy, és a baba november 25-ére várható - nézett fel a papírjából mosolyogva.

- Huh - Csak ennyit bírtam mondani. Annyira tényszerű volt, és most már nagyon valóságos. Tehát novemberben lesz egy kisbabám. El sem hiszem. Ránéztem Marcora, akin látszott ugyanaz a megdöbbenés, ami rajtam. Az, hogy lesz egy gyerekünk.

- Nos, Sanna, gyere ülj fel a vizsgáló székre, hogy megtudjam nézni, hogy egy vagy több baba lesz-e - mosolygott Roman és állt fel. Mi pedig leforrázva ültünk Marcoval. Mindketten ugyanarra gondoltunk, de ő mondta ki végül.

- Több baba?

- Előfordulhat igen - mondta, miközben várakozóan nézett rám, hogy üljek fel.

Végül csak felálltam és odamentem, Marco pedig követett és csak nézett ki a fejéből. Úgy kellett a fejem mellé küldeni őt, mert különben ott maradt volna a lábaim mellett, amit nem hiszem hogy tűrtem volna.

Az orvos megvizsgált mindent, és amikor az ultrahangot készítette, Marcoval mindketten elámulva néztük a monitort. Egy apró kis pontocska látszott. De olyan csodálatos pontocska volt.

- Úgy tűnik csak egy baba lesz - mondta kedvesen Roman, ezzel megzavarva a az ultrahang kép nézegetésében.

- És eddig minden rendben van, de kell majd nemsokára a rendes hasi ultrahang vizsgálat. Addig el kell menned vérvételre és egy teljes átfogó vizsgálatra - mondta tovább. - És április 30-án lenne a következő vizsgálat, megfelel?

- Persze - bólogattunk egyszerre Marcoval.

- Szeretnétek az ultrahang képet?

- Persze - vágta rá egyből Marco, én még fel se fogtam a dolgot, mikor ő már vette el.

- Hát köszönjük. Akkor majd találkozunk 30-án - mondta Marco és tolt is ki az ajtón. Kisétáltunk a rendelő elé és már mentünk az autófelé. Marco lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót és megvárta, míg beszállok, majd körbesétálva az autót, rám mosolyogva beszállt.

- Megnézhetem a képet? - kérdeztem tőle, mielőtt beindította volna a kocsit. Ő bólintott, majd odaadta a felvételt. Csodálkozva néztem, nem akartam elhinni, hogy ő az enyém. Óvatosan rápillantottam Marcora, - aki az ujjaival dobolt a kormányon és a parkolót fürkészte -, majd vissza a képre. Ő a miénk. Ijesztő volt a tudat.

- Csodás, nem? - bökött rá Marco. - El sem hiszem, hogy lesz egy gyerekünk - mondta mosolyogva.

- Akinek Laine lesz a vezetékneve - folytattam tovább a mondandóját vigyorogva. Mire Marco huncut vigyorral az arcán rámnézett.

- Elrontod az idilli pillanatot.

- Már igazán megszokhattad volna - legyintettem a kezemmel. Miközben ő már indította a kocsit.

- Szeretném megszokni, de nem hagyod, hogy a közeledbe kerüljek - mondta halkan, majd az útra fordította a figyelmét. Csöndben autóztunk pár percig.

- Hol vagyunk? – kérdeztem gyanakodva Marco-t. Azt hittem, hogy hazavisz, de határozottan nem így történt.
- Öö… Itt laknak a szüleim – vallotta be Marco. Mi van? A szülei? Lefagytam.
- Tessék? – préseltem ki magamból.
- Nézd, te leszel a gyerekem anyja – közölte a szőke – Szóval mindenképp meg kell ismerned a szüleim, és akkor miért ne most?
- Mert erre én még nem készültem fel – tört ki belőlem. A saját anyám nem beszél velem, apám nem is keresett a baba miatt. Mégis mit várhatnék Marco szüleitől? A cafka, aki teherbe esett a pici fiúktól. Hurrá. Minden vágyam. Tényleg.
- Gyere – mosolygott rám bíztatóan Marco, és kézen fogott miután kiszállított az autóból. Normális esetben tiltakoztam volna, de túlságosan ideges voltam hozzá. Marco magabiztosan ment be a kapun, és nyitott be a házba.
- Sziasztok! Hahó! Merre vagytok?
Nem túl nagy előszobában voltunk, de barátságosnak tűnt. És ekkor jöttek a szülők is.
- Marco! – valószínűleg ő az anyukája. Megölelte és megpuszilta a fiát. Aranyos volt. Reus papa kezet fogott vele, majd mindannyian felém fordultak.
- Anya, apa, ő Sanna Laine.
- Csókolom – néztem rájuk megszeppenten.
- Thomas Reus - mosolyodott el Marco apukája, vele nem lesz baj, úgy látom – és a feleségem Manuela.
Ellenben ő egy pillanatig szúrós szemekkel nézegetett engem.
- Nem vagy túl vékony, te lány? Az unokámat hordod, figyelj oda az étkezésedre! – mondta végül, de döbbent arcomat látva ő is elmosolyodott – Nyugodj meg, örülök, hogy itt vagy.
Oda lépett hozzám és megölelt. Engem pedig elöntött a megkönnyebbülés. Nem utálnak! Manuela beterelgetett engem a konyhába és már tálalt is. Kicsit olyan volt mint Nita anyukája, csak nem hadart, rohangászott és értettem amit mond. A vacsi után Marco és Thomas elvonultak a nappaliba, én ott maradtam segíteni a mosogatásban.
- Kedves lánynak tűnsz, azt hiszem Marco jól választott – mondta Manuela.
- Oh. mi nem úgy.. Szóval mi nem..
- Tudom, kicsim – mosolygott mindentudóan – De látom, hogy hogyan néz rád a fiam. Lehet, hogy te most nem így gondolod, de lesz még nektek közös jövőtök.
Erre nem tudtam mit mondani, így hallgattam.
- És a te szüleid mit szóltak a picihez?
Felnyögtem.
- Anyám, nem beszél velem azóta, hogy eldöntöttem, megtartom a babát. – így kimondva még rosszabbul hangzott.
- Jaj, drágám sajnálom. Persze, én is jobban örülnék, ha először mondjuk összeházasodtatok volna, de így alakult, végülis egy gyereknek mindig örülni kell. Ő nem tehet a szülei.. hm.. hibáiról. De tudod én becsüllek Sanna. Egy ilyen fiatal lány mint te, ritkán vállalja el a babát. És nyugodj meg, én és Thomas itt leszünk és segítünk nektek mindenben, amiben csak tudunk.
Biztos a hormonok miatt van, mert amúgy nem vagyok elérzékenyedős típus, de elsírtam magam. Manuela pedig odajött és átölelt. Olyan jól esett!
- Köszönöm – ennyit tudtam kinyögni.
Miután végeztünk mindennel, visszamentünk a nappaliba a fiúkhoz. Marco épp az utrahangos képeket mutogatta.

Neun

Nita Lorena Bello Sanchez

- Tudod, arra gondoltam, hogy ma te jöhetnél át hozzám – vezette elő Mario ötletét. Éppen telefonon egyeztettük a délutáni programunkat. Egy pillanatra elgondolkoztam. Valóban nem voltam még Mario-nál, pedig lassan két hónapja találkozgatunk. Ez mondjuk nem hosszú idő, de ha belevesszük, hogy ennyi idő alatt, ő kétszer aludt nálam, és már megismerkedett a fél családommal is – igaz az kicsit sem volt tervezett - akkor azért fura, hogy én még sose voltam nála.
- Igazából jó lenne – válaszoltam – De mi lesz Santiago-val? Nem hagyhatom egyedül őt.
- Hozd át – hallottam Mario hangján, hogy mosolyog, bár nem tudtam, hogy miért – Remélem, hogy lassan többet lesztek nálam, szóval nem lenne baj, ha megbarátkozna a lakásommal.
- Hát jó – mosolyogtam már én is.
- Akkor hatra értetek megyek, és most az én gondom lesz a vacsi.
- Várni fogunk – köszöntünk el egymástól. Szóval van még pár órám addig. Itt az ideje felhívni Sannát. Épp tárcsázni akartam, amikor azonban kivágódott az ajtóm, és berontott Sanna. Ez a lány esküszöm, hogy tornádó volt előző életében. Vagy egy Forma 1-es autó.
- Szia – mosolyogtam barátnőmre, de ő túl ideges volt viszonozni, egyből beszélni kezdett.
- Most, hogy jóban vagyunk Marco-val, megemlítettem neki, hogy el kell menjek lassan ultrahangra. Erre teljesen bekattant, és most velem akar jönni!
- És a probléma az, hogy… - néztem rá kérdőn felvont szemöldökkel.
- Hát, hogy én nem akarom, hogy jöjjön. Ha eljön, és ott lesz, és nézi vagy még a kezemet is meg megfogja, akkor az már egészen olyan lenne, mintha nem is tudom, járnánk.
- Öö.. a babád apukájáról beszélsz. Nem értem miért baj, hogy közeledni próbál hozzád.
- Mert attól, hogy közös gyerekünk lesz, még nem vagyunk egy pár – magyarázta Sanna. Értetlenül néztem rá és megráztam a fejem.
- Ahogy gondolod, de szerintem azért engedd meg neki, hogy menjen. Biztos jól esne neki, és még örülhetnél is, hogy menni akar. Anya többször mesélte, hogy apa egyszer sem volt hajlandó vele menni ultrahangra. Mert szerinte az a nő dolga, neki nincs ott keresnivalója.
Sanna egy pillanatig gondolkozott.
- Jó legyen. Felhívom, hogy mikor indulok – sóhajtott fel, és úgy tűnt, hogy tényleg nehezére esik ezt megtenni. De szerintem akkor is jót fog tenni nekik, ha látják majd a picijüket.

Mario Götze

Ezért szeretem ezt a lányt. Mert egyből az jutott eszébe, hogy mi lesz a kutyusával. Az önzőség minden szikrája nélkül, természetéből fakadóan törődik másokkal. Például, hogy próbál segíteni Marco-nak, hogy sikerüljön neki Sanna-val. Na valamit el kéne kezdeni. Ha át jön Nita, akkor nem lehet ilyen rendetlenség. Tehát elindultam, hogy összeszedjem a kallódó zoknikat és alsókat. Aztán eszembe jutott, hogy azt mondtam, én csinálom a kaját. Előbb gondolkozni kellett volna, mielőtt beszélek. Akkor most mi legyen? Valami egyszerű kéne, de azért le is szeretném nyűgözni Nita-t. Nekiálltam, hogy akkor főzzek valamit. Talán a spagetti, valami szósszal jó lesz. A tészta mondjuk nem lett rossz, csak kicsit összetapadt, de a bologna-i szósszal problémáim akadtak. Egy része odaégett az edény aljához, de ez szerintem csak javított az ízén. Eléggé fura ízű, színű, szagú és állagú lett.
- Na jó, akkor ezt hagyjuk – döntöttem el, pedig tényleg nagyon próbálkoztam. Végül rendeltem két adag kínai kaját, bár nem tudtam, hogy Nita szereti-e. Mire kihozták, már indulnom is kellett érte. Autóval hoztam őt és az izgő-mozgó kutyát, aki először félénken nézelődött körbe a lakásban. Nita lelkesebb volt, körbejárt mindent, majd utána fordult hozzám.
- Olyan színtelen, szép meg minden, de nekem hiányoznak a sárgák, narancsok vagy pirosak – magyarázta, és így, ahogy néztem valóban igaza volt.
- Szerencsére már itt vagy, és beragyogsz mindent – léptem hozzá vigyorogva, mire játékosan belém bokszolt. Mindig zavarba jött, ha bókoltam neki, de olyan aranyosan el is pirult hozzá mindig.
- Mi lesz vacsira?
- Hát, én próbálkoztam főzni, tényleg, csak úgy döntöttem, hogy a saját érdekünkben inkább rendelek is, hogy ehető is legyen valami.
- Mit főztél?
- Bologna-i spagetti – húztam el a számat – de inkább csak spagetti.
- Nem baj, én azért megkóstolnám.
- Tényleg? – lelkesedtem fel.
- Persze – mosolyodott el – Főztél nekem, muszáj megkóstolnom.
- Na jó, de te akartad, és én előre figyelmeztettelek.
Tényleg megkóstolta, sőt evett belőle!
- Nem volt ez rossz – próbált nyugtatni – Majd belejössz.
Levittük sétálni Santiago-t az esti szürkületbe.
- Tudod, tényleg megszerettem ezt a várost, csak egyetlen dolgot nem tudok megszokni itt. Olyan hamar sötét lesz, és akkor úgy elkomorul itt minden. Nálunk szerintem eleve tovább van világos, és sötétedéskor kezdődik csak az élet – mosolyodott el úgy, mintha olyan sok tapasztalata lenne Madrid éjszakai életéről.
- Hé, itt is van élet – védtem meg városomat, de el is komorodtam – Tényleg szereted Dortmundot?
- Igen, persze – vágta rá Nita. Remek. Eddig se tudtam, hogy kezdjem el neki felvázolni a münchen-i megkeresést, és ez most nem segített sokat. Visszafelé vettük az irányt, én pedig tovább gondolkoztam.
- Elmegyek fürdeni – szólt Nita, és már be is zárkózott a fürdőmbe. Nem segített az ágyazásra koncentrálni az a tudat, hogy egyetlen ajtóval elválasztva tőlem, álmaim nője éppen meztelenül szappanozza magát. Nemsokára nyílt az ajtó, és meghallottam Nita hangját.
- Kész vagyok.
Bólintottam, de nem fordultam meg, éppen Santiago-val harcoltam egy díszpárnáért.
- Mario – suttogta egészen halkan.
- Hm? – fordultam felé, és elakadt a lélegzetem. Gyönyörű volt. Nagyra nyílt szemekkel nézett rám, határozottan. Haja zabolátlanul hullott a vállára, és ahogy tekintetem tovább vándorolt, elvigyorodtam. Egy dortmundos mez volt rajta, ami szemtelenül rövid volt, tökéletesen mutatva a lábait.
- Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva miközben körbefordult. A mez hátán az én nevem és számom szerepelt.
- Fantasztikusan nézel ki – mondtam ki véleményemet. Közelebb lépett hozzám, tenyereit a mellkasomra simította és lábujjhegyre állva puszit nyomott a számra. Nem engedtem, hogy elhúzódjon, megcsókoltam. Ujjai a hajamba túrta, az én kezem szinte magától indult el pólója alatt felfedezőútra. Bátrabb volt mint eddig bármikor, ő húzott le engem az ágyra. Igazán érdekes, de nagyon is izgató érzés volt lehúzni róla a saját mezem.
- Nita, most álljunk meg, mert nem … – nyögtem a nyakába két csók között.
- Mario – nézett fel rám hatalmas szemeivel – Neked akarom adni magam.
Ha azt hittem, hogy már nem tudom jobban szeretni őt, akkor nagyon nagyot tévedtem. Mit lehet mondani erre egy ilyen pillanatban?
- Köszönöm – ez volt az egyetlen ami eléggé kifejezte azt, amit éreztem. Láttam rajta, hogy nem teljesen biztos magában, mintha félne. Nem tudom mi történt vele korábban, de remélem, hogy el tudom érni, hogy megnyugodjon. Finom simítottam le róla a fehérneműjét, és miután saját pólómat is levettem, együtt vetettük bele magunkat a gyönyörbe. Nita feloldódott érintéseim nyomán, felbátorodott, és hagyta, hogy sodorja a pillanat. Puha testét ott simogattam, ahol tudtam, és mikor végre egyesültünk, ő sóhajtva kapaszkodott belém. Boldog voltam. Lehet, hogy nyálasan hangzik – sőt, tuti az – de ez több volt mint szex. Szeretkeztünk. Marco hülyének fog nézni, ha így mesélem el neki, de akkor is így gondolom. Nita elhelyezkedett a karomban, a mellkasomat simogatta finom ujjaival, miközben én egy hajtincsét csavargattam. Úgy éreztem most elmondhatom, hogy min töprengek hetek óta.
- Megkeresett a Bayern – mondtam ki. Érdeklődve felnézett rám.
- És mit mondtál nekik?
- Nem tudom eldönteni – vallottam be – Mindent a Dortmundtól kaptam. Itt élek, itt van a családom, a barátaim és Te – nyomtam puszit a fejére.
- De?
- Kifizetnék a kivásárlási áramat. Harminchét millió euró! Én lennék a legdrágább hazai focista – lehet, hogy nem ez a legjobb érv, de tény, hogy jólesne ez a tudat.
- Menni akarsz igaz? – kérdezett rá Nita a lényegre.
- Igazából, igen – sóhajtottam fel – De tényleg mindent a Borussia-nak köszönhetek. Nélkülük nem lennék itt és elmenni tőlük… Pont a Bayern-hez.
- Hát nagyon fognak utálni téged.
- Tudod, ez nem segített – néztem morcosan Nitára.
- Nézd, ez tény. De  ha sose próbálod ki magad máshol, sose fogod megtudni, hogy milyen másik csapatnál játszani. Ha most lemondanál erről a lehetőségről, egész életedben ott lenne, hogy mi lett volna ha, és akkor megutálnád az életed, a barátaidat, engem és akkor tíz év múlva mit mondanék a fiamnak, apu miért haragszik anyára? Azért mert annak idején nem volt elég bátor, hogy nehéz döntést hozzon? – hadarta el Nita egy szuszra az egészet.
Próbáltam követni, és elmosolyodtam a végére. Két dolgot fogtam fel belőle. Egy, azt mondja, hogy merjek váltani. Kettő, tíz év múlva az én feleségem, és a gyerekeim anyja akar lenni.

Nita Lorena Bello Sanchez

Mario itt feküdt mellettem, és bár most nem beszélgettünk, puha ujjai folyamatosan jártak testemen. Fantasztikusan élveztem minden pillanatot vele. Finom volt és nagyon vigyázott rám, amiért hálás voltam neki. Minden félelmem elmúlt. Tudtam, hogy Mario sosem tenné velem azt. Ez volt az egyetlen, ami miatt egy kicsit rosszul éreztem magam. Mario elmondta a titkát. Elmondta, hogy megkeresték az egyik legnagyobb ellenfél csapatából. Küzd magával, és én csak annyit tehetek, hogy megpróbálok mellette állni. De én nem mondtam el neki a titkom. Nem tudom, hogy mit gondolna rólam, ha megtudná.

Acht

Sanna Laine

Vidám mosollyal az arcomon néztem bele a szobámban lévő tükörbe. Elégedett voltam magammal, ami így adott valamennyi önbizalmat a randira. Fogalmam sem volt, hogy Marco mit tervezett. Nita tippje szerint moziba visz vagy vacsorázni. Ami nincs ellenemre, szívesen beülnék valami nagyon jó étterembe.

A telefonom és az ajtócsengő egyszerre szólalt meg. Gyorsan rápillantottam a képernyőre, ahol Marco neve villogott. Nem vettem fel, hanem gyors léptekkel az ajtóhoz siettem. Elvégeztem az utolsó simításokat magamon, megigazítottam a hajamat és kinyitottam neki az ajtót.

Élveztem Marco döbbent tekintetét rajtam, de egy idő után zavaró volt, hogy csak állt és nézett.

- Bocsi... - szólalt meg, miután megköszörültem a torkom - Huh, nagyon jól nézel ki.

- Köszönöm - mosolyodtam el, majd átléptem a küszöböt és felé fordultam. - Indulhatunk?

- Persze - motyogta, majd megvárta, míg bezárom az ajtót. A szemei végig követték a kezemet, ahogy elraktam a táskámba. - Milyen ismerős táska...

- Azt hiszem találkoztál már vele - vigyorodtam el, miközben elsétáltunk az autóig.

Az autóban ülve Marco felszabadultan kezdett el beszélni, így az út elég beszédesen indult. Már jó ideje mentünk, és a várost is rég magunk mögött hagytuk..

- Hova is megyünk? - fordultam végül Marco felé, miután rápillantottam a telefonomra, ami szerint lassan másfél órája utazunk.

- Titok - mosolyodott el. Jobban megnézve mosolyogva olyan volt akár egy kisfiú. Egy nagyon aranyos szőke kisfiú. Tetszett, ahogy az útra koncentrálva összehúzta a szemöldökét és ahogy dobolt az ujjaival a kormányon. Marco pillantása hirtelen rám esett, én pedig vörös arccal rántottam el a fejem és néztem inkább a tájat.

- Azt hittem étterembe megyünk - jegyeztem meg, miután úgy véltem az arcom megfelelő színben tündököl már.

- Jobbat találtam ki - felelte somolyogva - Vagyis remélem jobbat. Amúgy utána mehetünvalahova enni, ha gondolod.

- Én nem vagyok még éhes, szóval nekem mindegy - fordultam vissza az ablakhoz, és csodáltam tovább a természetet. Erre még nem is nagyon jártam, de hihetetlenül tetszett, hogy minden zöldbe van borulva. Szívesen szálltam volna ki az autóból és lépkedtem volna a zöld fűben. A gondolkodásomból Marco dúdolása zökkentett ki. Ismerős volt a dallam, de nem tudtam hova tenni, így nem foglalkoztam tovább vele.

- El sem hiszem, hogy megérkeztünk - szólaltam meg, amikor Marco végre megállt egy apró háznál, ami az erdő szélén volt.

- Még sétálunk egy kicsit - mutatott a ház mögötti irányba. Halvány lila fogalmam sem volt, hogy hova akar menni egy erdőben.

- Ugye, tudod, hogy Nita tudja, hogy eljöttem veled? Szóval ha megakarsz ölni, tudja kit kell keressen - mondtam neki hirtelen, mire meg kellett állnia úgy nevetett.

- Nos, köszönöm a szórakoztatást, de nem hiszem, hogy megszeretnélek ölni - indult tovább mosolyogva Marco, én pedig követtem. Megkerültük a házat és a mögötte lévő kitaposott ösvényen folytattuk az utat. Jóval könnyedebben mozgott Marco, mint én, s így jócskán lemaradtam tőle. Végül úgy döntöttem, hogy cipő nélkül tartani tudom vele a tempót, s belekapaszkodva egy fába levettem a lábamról.

- Hát te meg mit csinálsz? - fordult meg Marco, és mosolyogva figyelte ügyködésemet. Nem könnyű ám leszedni azt a nyamvadt cipőt.

- Élvezem a természetet - feleltem vidoran, miután sikeresen végre hajtottam a hadműveletet és siettem Marco után. - Hova is megyünk?

- Van itt egy tó és egy csónak ház. Kiskoromban rengeteget voltam itt a szüleimmel. Apa szeret néha kimozdulni a városból és én is szeretek néha idejönni és élvezni a nyugalmat. És ez pont tökéletes hely a nyugalomhoz - magyarázta lelkesen. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy beszél és mutogat közben.

- Értelek, én amúgy imádom a tavakat. Bár legtöbbször fagyott állapotban látom őket - mosolyodtam el. - És akkor mi most csónakázunk?

- Úgy gondoltam igen - lépett ki az erdőből és állt meg a csónakház előtt. Mosolyogva végigjártatta szemét a területen, majd egyszer csak eltűnt a házban és csak zörgést hallottam utána. Én kint vártam rá és figyeltem. Gyönyörű helyen voltunk, ahonnan mi jöttünk végig erdő volt mögöttünk és a tó további része mellett hatalmas hegy terült el. Egy csodás völgyben voltunk, ami szinte ragyogott a zöld színtől, a szám is tátva maradt tőle.

- Nos, kedves hölgyem, a csónak előállt - hallottam meg Marco hangját. Ő már benne állt a ladikban és várta, hogy bemásszak én is. Óvatosan próbálkoztam, de rájöttem, hogy Marco segítsége nélkül nem fog menni, így megkapaszkodva benne ugrottam bele a csónakba, ami így erősen elkezdett billegni. Marco szinte reflexszerűen megoldotta a dolgot és ült le az egyik végébe.

- Hogy tetszik? - kérdezte, miközben átnyújtotta az egyik evezőt, amit úgy vettem át, mint egy kisgyerek az újonnan kapott játékát.

- Csodálatos, örülök, hogy elhoztál ide - mosolyogtam rá, majd lenézve a vízre, belemártottam az evezőt. Nem válaszolt, hanem csak csendben figyelt. Pár percig csak a nyugalmat élveztük.

- És gyakran jársz ide? - érdeklődtem.

- Amikor szükségem van rá, ez a menedékem - felelte eltűnődve és a vizet pásztázta szemeivel.

- Mi elől szoktál menekülni? - dőltem előre, hátha így a szemembe néz és úgy válaszol.

- Csak a nyüzsgéstől, a felhajtástól, és azért is járok ide, hogy ne veszítsem el önmagam. Nem szeretném elfeledni, hogy honnan is indultam és hogy is kerültem oda, ahova - magyarázta, s közben kék szemeivel engem fürkészett. Hirtelen cselekedtem, és csak akkor döbbentem rá mit csináltam, amikor már ajkaim Marcoét érintették.

Nita Lorena Bello Sánchez

- Remélem nem rémített meg a családom, bár még nem találkoztál mindenkivel - dőltem el a kanapén. Mario még a konyhában álldogált és a sütit majszolta, ami még maradt.

- Hát aranyosak voltak és lelkesek - felelte, miközben újabb sütit emelt a szájához.

- Ehetsz te egyáltalán ennyi sütit? - pillantottam rá, mire ő kisfiúsan elvigyorodott.

- El ne mondd senkinek - ült végül oda mellém és karolt át. Én pedig abbahagytam a tévé kapcsolgatását és ráemeltem tekintetem.

- Amúgy apa beszélgetett veled? - kérdeztem. Ismertem már apát, és pontosan tudom, hogy minden egyes fiút, akit bemutattam, nagy beszélgetésben részesíti.

- Oh, igen, elég kedvesen mondta, hogyha megbántalak derékig elás, hogy gondozhassam a sírom - mondta mosolyogva, mire felkellett nevetnem. Apa eddig kicsit nyugodtabban csinálta a dolgokat, és nem akarta elásni a srácokat. Lehet az a gondja, hogy nem spanyol Mario.

- Komolyan ezt mondta? - nevettem még mindig. Mario pedig lelkesen bólogatott. - Amúgy nem kell félned, apát kézben tartja anya. Ha anyának szimpatikus vagy, apa véleménye kicsit elenyésző lesz - magyaráztam mosolyogva.

- És anyukád kedvel? - érdeklődött Mario. Közben eldőlt a kanapén és a fejét az ölembe tette. Mosolyogva fogadta, ahogy a tincseihez nyúltam és kezdtem el velük játszadozni.

- Nagyon is - nyomtam egy puszit a homlokára. - A végén még lecsap a kezemről.

- Csinos nő valóban - vigyorodott el, mire meglegyintettem a kezemmel a fejét. Ő azonban elkapta, és finoman masszírozni kezdte a kézfejem.
- Azon gondolkoztam, hogy hétvégén lesz egy meccsünk – nézett rám – Nem jönnél el? – hezitálásomat látva azonnal folytatta – Nem kell úgy tegyél, mint aki nekünk szurkol, meg semmi. Csak jól esne, ha ott lennél.
- Persze, hogy elmegyek – mosolyodtam el – És neked fogok szurkolni.
- Köszönöm – mosolygott ő is. Romantikus pillanatunkat Santiago törte meg, mellső lábacskáival felkapaszkodott és arcon nyalta Mario-t.
- Uáhh – nyögött fel – Neveld meg a kutyádat!
- Én próbáltam, de szegénykém eléggé hanyagolva volt most anyuék miatt – vontam meg a vállam, és simizni kezdtem jelenleg még kölyök méretű, de hamarosan óriásira növő újfundlandi kutyámat.
- Vigyük el sétálni, és akkor megmutatom neki, hogy ki a falkavezér – közölte Mario és már indult is. Nevetve követtem, és pár perccel később már az utcán próbálta megfékezni a lelkesen össze-vissza rohangászó Santiago-t.
- Milyen megfontolásból nevezted el a kutyádat Santiago-nak?
- Nem tudom, jó ötletnek tűnt – vontam meg a vállam. Mario végül nem folytatta Santi nevelését, viszont kézen fogva sétáltunk a városban. Mikor kezdett hűvösebb lenni, Mario azonnal felajánlotta a pulcsiját, és már visszafelé tartottunk, amikor dörögni kezdett az ég. Sem én, sem Santiago nem viselte jól az ijesztő hangokat, és bár siettünk, nem úsztuk meg az esőt. Zuhogni kezdett és végül nevetve tettük meg az utolsó pár száz métert, de mindenünkből csöpögött a víz. Felszaladtunk a lakásomhoz, és amint ajtón belül voltunk, Mario magához húzott, a falnak nyomott, és hevesen csókolni kezdett. Vizes ruháink alatt testünk egymásnak feszült, és éreztem, hogy Mario készen állna, én mégis eltoltam magamtól.
- Mario… Sajnálom, én.. – elakadtam, és lehajtottam a fejem.
- Kicsim – nyúlt az állam alá – Mondtam, hogy megvárom, nem?
- De.
- Akkor nyugodj meg Napsugár – puha puszit lehelt a homlokomra.
Hálásan pillantottam fel rá, és egy könnyű vacsora után, már az alváshoz készülődtünk. Santiago már a kosárkájában feküdt, én pedig elhelyezkedtem Mario ölelésében.
- Szép álmokat – szuszogott a nyakamba.
- Neked is – válaszoltam halkan. Mielőtt átléptem volna az álmok birodalmában, megfogalmazódott bennem egy gondolat. Mégpedig, hogy mennyivel intimebb együtt aludni valakivel, mint mondjuk csak szexelni. Mert azt bárkivel lehet, de úgy elaludni, hogy tudom, ő reggel is ott lesz, na az sokkal fantasztikusabb érzés.

Marco Reus

Nem akartam elhinni! Sanna megcsókolt! Magától! Mikor zavartan elhúzódott tőlem, még az se zavart.
- Akkor mi most.. pontosan, hogy is vagyunk? – kérdeztem, és közben újra kézbe vettük az evezőket.
- Hát lesz egy gyerekünk – vázolta a tényeket Sanna.
- Azt tudom, de nem kéne.. nem is tudom, összeköltöznünk? Hogy gyakoroljuk a közös életet, ha már közös gyerekünk lesz, akit közösen fogunk nevelni, vagy ilyesmi?
Valószínűleg ezzel a mondattal rontottam el mindent, amit eddig sikerült jól csinálnom a mai napon Sannával. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy most azonnal ugorjon bele a vízbe, mondjuk meztelenül.
- Na figyelj! Attól, hogy te vagy az apja ennek a babának, attól sok közöd még nincs hozzá. Mi nem járunk együtt, nem fogunk együtt élni, és remélem tudod, hogy ő elsősorban az én gyerekem lesz, és csak másodsorban a tiéd!
Értem én, hogy ő független, meg minden, de miért nem hagyja, hogy mellé álljak? Olyan idegesítően makacs, hogy az elmondhatatlan!
- Sanna – nyúltam felé, de elütötte a kezemet. Ezt azonban ő rontotta el, mert kibillent az egyensúlyából, rántott magával engem, és a következő pillanatban már a vízben is voltunk.
- Sanna, jól vagy? – kérdeztem tőle. Levegőért kapkodott, de nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől, vagy a víztől.
- Nem, nem vagyok jól! – közölte, de persze azt elvárta, hogy segítsek neki visszamászni a csónakba. Mikor végre megint stabilan ültünk, és újra megszólaltam volna, megdörrent az ég. Ilyen nincs! Beleesünk a vízbe, és még el is ázunk. Kivételes egyetértésben kezdtünk evezni a part felé, és mire kihúztuk a csónakot, már szakadt is az eső. Persze mivel már vizesek voltunk, nem nagyon zavartattuk magunkat. Leültünk egy fa alá, és néztük az esőcseppektől felkavart vizet.
- Nézd Sanna, lehet, hogy rosszul fogalmaztam az előbb. Szóval, csak szeretném, ha tudnád, hogy fontos nekem a baba, és te is. Melletted szeretnék állni, szóval kérlek hagyd, hogy ezt tegyem.
Nem néztem rá, nem akartam látni a rosszallást az arcán, de mivel nem szólalt meg, folytattam.
- Tudom, hogy nem leszünk azonnal olyanok, mintha több éve házasok lennénk, de úgy néz ki, hogy szerves részei leszünk egymás jövőjének, szóval.. megpróbálhatnánk együtt, nem?
- Anya közölte, hogy ha megtartom a babát, akkor ő többé nem ismer engem. Fel se veszi ha hívom, és apa se hívott fel. Tudod – nézett most rám, és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, bár hősiesen próbálta visszatartani őket – engem soha senki sem támogatott semmiben. Ha oviban rajzoltam valami szépet, azt kérdezték miért nem festettem inkább. Ha gitározni akartam az volt a baj, hogy miért nem inkább zongoráznék. Az iskolában jó voltam töriből, de mindig a szememre vetették, hogy miért nem megy a matek. Mikor kitaláltam, hogy külföldre mennék egyetemre, én voltam a világ legrosszabb gyereke, amiért eljöttem Finnországból. Persze anya már az elején azt mondta, hogy el fogom rontani ezzel az ötletemmel az életem, és tessék! Terhes vagyok, pedig még be se fejeztem az iskolát!
Most már sírt. Szelíden magamhoz húztam, és hagytam, had sírjon.
- Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nekem teljesen új az, hogy Nita és te támogattok. Nem akartam úgy neked esni, de még soha senki nem akart segíteni nekem elérni valamit. Tehát, köszönöm.
Megöleltem, és folyamatosan simogattam a hátát, reméltem, hogy megnyugszik.
- Nincs mit megköszönnöd. Sajnálom, hogy még nem természetes neked, de remélem, hogy nemsokára az lesz, hogy itt vagyok. Mert itt leszek, rendben? Végig fogjuk csinálni, ketten. Nem leszel egyedül.