Drei

Halihó! :)

Itt a 3. fejezet, ami reméljük tetszeni fog! :) Várjuk a kommenteket! 

Oh, és alul már pipálgatni is lehet! :)

Kellemes Olvasást!

Millió csók: Lara és Pinkie

Marco Reus

Enyhe fejfájással ébredtem. Lehet túl sok bort ittam, és a vodka sem tett jót Sannával. Éreztem mást is. Azt a kellemes zsibbadtságot, amit egy Sanna nevű szőke ciklonnak köszönhetek. Állj! Sanna! Hol van Sanna? Mert ott ahol legutóbbi tudomásom szerint hagytam, vagyis a mellkasomra hajtott fejjel édesen szuszogva, na ott nem volt. Felültem, és körbenéztem. 03:49. Ezt mutatta az órám, de erre csak hosszas koncentrációval tudtam ráfókuszálni. Szóval. Sanna nincs a szobában. Tehát bementem a fürdőbe, de ott sem volt. Így lementem a nappaliba, és felkapcsoltam a villanyt. Először megvakultam a fénytől, majd mikor kezdtem látni, akkor észrevettem, hogy nem csak Sanna, de a melltartója is eltűnt. Pedig határozottan emlékszem, hogy azt itt vettem le róla. Hosszas kutatás után, egy valamit találtam amit Sannához tudtam kötni, egy fehér táskát. Nem tudom, hogy szép dolog volt-e, de belenéztem. Kulcs volt benne, meg notesz, meg rózsaszín tasakos valamik, amikről valószínűleg jobb ha nem tudom mik is azok. De a lényeget felfogtam. Sanna elment. Tőlem. Az éjszaka közepén, elment tőlem! Dühösen indultam vissza az emeletre, és tárcsáztam Mario számát.
- Öhm..? – vette fel értelmesen barátom. Szegény, lehet nem kellett volna felhívni, de az, hogy Sanna elment tőlem, az előtt, hogy én felébredtem volna, és még egy cetlit sem hagyott, az olyan szinten mélyen sértette férfiasságom, hogy most még Mario mérge sem érdekelt.
- Elment! Érted? Elment! Hajnali 3 óra van, és elment!
- Igen, tudom mennyi az idő! Te barom, minek hívogatsz ilyenkor? – kérdezett közbe Mario.
- Az után, hogy milyet szexeltünk! Milyet..! És hányszor..! Elment érted!
- Ki?
- Hát Sanna! Itt hagyta a táskáját, de..
- Akkor meg nem mindegy? Felhívod reggel, normális időben, és megkérdezed tőle.
- De nem hagyhat csak így itt! Az után, hogy… hű ha láttad volna! – most örültem, hogy telefonálunk, és nem látja kielégült vigyoromat.
- Mi van? Beteg vagy? Hagy aludni. Épp Nitával álmodtam – nyöszörögte Mario. Szóval neki is összejött az este, ha nem is úgy mint nekem. Megkönyörültem rajta.
- Holnap edzésen elmesélem.
- Köszi. Tschüss.
Nem fért a fejembe, hogy tűnhetett el csak így? Legalább mondott volna valamit. Mindegy. Itt hagyta a táskáját, muszáj lesz megint találkoznunk.

Mario Götze

Még mindig azon járt az agyam, hogy hogyan lehet nekem ilyen barátom? Képes felhívni hajnali 3-kor, azért mert lelépett tőle Sanna. Mindenesetre sikerült nagyon felébresztenie, visszaaludni se tudok már. Pedig tényleg Nitával álmodtam! Olyan gonosz ez a Marco… Gondolataim visszatértek Nitához, és azon kaptam magam, hogy kezemben lévő telefonomon az ő nevét nézem. Fel kéne hívni. Ja mégse, végül is éjszaka van, vagy mi. Tehát sms-t írtam neki, ha nem is most, legkésőbb reggel megkapja. Elküldtem, és így már békésen el tudtam aludni.

Reggel kisebb bűntudat gyötört, hogy éjszaka zaklattam Nitát, hisz ha engem is zavart, hogy Marco felhívott, akkor biztos zavarta őt is. Bőséges reggeli és túl sok gondolkodás után arra jutottam, hogy felhívom Nitát, nehogy valami lelkes őrültnek nézzen. Bár ha most felhívom, akkor is annak néz. Végül csak a kezembe vettem a telefont, de Nita helyett Marcot tárcsáztam.

Egy jó óra múlva a barátom a kanapén terpeszkedett és várta, hogy elkezdhessük végre a filmet. De hát hiába néz rám, ha még nincs kész a popcorn. Teljesen puffogós kedvében van ma, amit szerintem Sanna eltűnése okozott, egyedül az csalt hatalmas vigyort az arcára, amikor rátértünk az éjszaka azon pontjára, amikor még ketten voltak.

És bár nem akartam végighallgatni, de ha ez az ára, hogy jókedve legyen Marconak.

Bambulásomat a mikró egyenletes csipogása zavarta meg, s mielőtt még bevittem volna a nappaliba a tálba kiszórt pattogatott kukoricát, megszólalt a telefonom.

Kapkodva igyekeztem felvenni, ami igen bonyolultnak tűnt tállal a kezemben.

- Igen, tessék - szóltam bele, miután megköszörültem a torkomat.

- Mario? - hallatszott a vonal túlsó végéről egy vékony női hang.

- Nita? - kérdeztem vissza azonnal, pedig megnéztem direkt, hogy ki hív.

- Igen, Nita vagyok. Szóval azért hívtalak... mert.. hát nem is tudom miért hívtalak...

- Mindent értek. Én ugyanígy vagyok, ha megnyugtat - szóltam közbe beszédébe, mire felkuncogott.

- Akkor te is szerencsétlen vagy, mint én - jelenti ki és érezni a hangján, hogy teli szájjal vigyorog.

- Ha nem jobban. Amúgy nem haragszol az éjszakai üzenetért? Reggel döbbentem rá, hogy nem kellett volna olyan későn írnom.

- Oh, dehogy haragszom. Javában fent voltam Sanna jóvoltából - nevetett fel, ami még telefonon keresztül is hat rám. Nos, megtudtuk, hogy Sanna hova is tűnt.

- Engem Marco riasztott este - jegyeztem meg, de nem kívántam most többet foglalkozni a témával, hanem azon gondolkodtam, hogy is kérdezzem meg, amit szeretnék. - Öhm, Nita, szóval ráérsz ma este esetleg?

Pár percig csend honolt, majd lelkes helyeslő mormogást hallottam, majd kisebb sopánkodó sóhajt.

- Nita, ha nem jó, mehetünk máskor - mondtam szinte azonnal.

- Nem, dehogyis, ma tökéletes. Csak nem tudom mit vegyek fel - sóhajtott fel színpadiasan. - Hova megyünk?

- Egy étteremre gondoltam meg utána egy sétára - válaszoltam megkönnyebülten.

- Jó, akkor leraklak, ki kell választanom a megfelelőt - hadarta el, majd ki is nyomta a telefont. Én pedig fülig érő vigyorral mentem be Marcohoz, hogy végre elkezdhessük a filmet.

- Randid lesz Nitával, igaz?

Nita Lorena Bello Sánchez

Az egész napom készülődésből állt, Sanna segített kiválasztani a megfelelő ruhát és a hajamat is megcsinálta. Fél órával azután, hogy letettük a telefont, döbbentünk rá mindketten Marioval, hogy időpontot nem beszéltünk meg, így sms-ben tárgyaltuk meg végül. Alig vártam az este nyolcat, és Sanna már teljesen kiakadt tőlem.

- Nita, ne izgulj már ennyire. Viselkedj kicsit lazábban, nem az életed múlik rajta - próbált nyugtatni a barátnőm, de nem nagyon jött össze neki. Sanna végül erőszakkal leültetett a kanapémra és bekapcsolta a tévémet, hogy elvonja a figyelmemet. Így is készenlétben ültem, és nézegettem az órát.

Nyolc óra után tíz perccel dudálást hallottam és azzal egy időben a mobilom is csörgött. Ránéztem a telefonra, de nem vettem fel, hanem elbúcsúzva Sannától kiléptem az ajtón, és mentem is Mariohoz.

Addigra kiszállt az autóból, és míg odaértem hozzá, bőven volt időm megnézni magamnak. Rettentően jól nézett ki, egészen a talpától kezdve végigmértem, s végül találkozott a tekintetem az övével. Mario mosolya vett végül le teljesen a lábamról.

- Tetszem? - nevetett fel, miután érzékelte, hogy rajta legeltetem a szememet.

- Nagyon jól nézel ki - motyogtam zavartan, és a cipőimmel kezdtem el játszani. - Öhm, mehetünk? - mutattam az autóra.

- Várj, még nem - húzta vissza a kezemet. - Nem kaptam még meg az üdvözlőpuszimat - mutatott az arcára. Nevetve nyomtam selymes bőrére egy apró puszit, mire vidáman kinyitotta nekem az anyósülésnél az ajtót.

- Nem is említettem mennyire szép vagy most - jelentette ki. Annyira egyszerűen mondta, és teljesen elbűvölt vele. Hirtelen megszólalni se tudtam, így csak mosollyal az arcomon beültem az autóba. Mario óvatosan becsukta az ajtót, és ahogy megkerülte az autót rám kacsintott, majd szinte behuppant mellém.

- Nos, akkor mehetünk? - nézett rám, mire én bólintottam. Hangulatos étterembe mentünk, és miután rendeltünk elkezdtem kifejteni Mario-nak, hogy a mi spanyol konyhánk mennyivel jobb mint az ő semmi ízű német kajáik. Persze ő állította, hogy igenis jól főznek.
- Egyszer el kell gyere hozzám, és főzök neked egy teljes spanyol menüt, és aztán majd beismered, hogy nekem van igazam.
- Lehet róla szó – vigyorgott Mario – Egyébként miért jöttél Németországba? És miért pont Dortmund?
- El akartam jönni otthonról, muszáj volt – halkultam el egy kicsit, és éreztem, hogy fürkészően néz rám, de tudtam, hogy nem mondhatom meg az okot. Az igazi okot. Ha tudná, talán nem is kellenék neki. Nagy levegőt véve, vidámabban folytattam – Tetszett a nyelvetek, bár tény, hogy nagyon nem hasonlít a spanyolra. Dortmundról meg azt hallottam, hogy nem is rossz a focicsapatuk, szóval, nem lehet rossz hely.
Ezen mosolygott ő is, bár láttam rajta, hogy érdekelné miért is kellett eljönnöm Madridból.
- Szóval megrögzött madridista vagy?
- Ó igen! – lelkesültem fel – A családom évtizedekre visszamenőleg Real szurkoló, apukám előbb hordott meccsekre, mint hogy járni megtanultam volna. Ja, és egy Sergio Ramos-os mezben alszom.
- Hm.. azért eljössz az egyik meccsünkre?
- Azt hiszem lehet róla szó – mosolyogtam rá. Nevetgéltünk és beszélgettünk egész este, majd elindultunk hazafelé, sétálva. Ujjaink véletlenül néha összeértek, és ilyenkor, bár egészen pici felületen érintkeztünk, olyan volt, mintha áramütés ért volna. Ilyenkor mindig elpirultam, amin Mario igen jól szórakozott. Végül egy határozott mozdulattal megfogta a kezem, és ujjainkat összefonta. Rám nézett, hogy van-e ellenvetésem, de nem volt. Mosolyogva sétáltam kézen fogva Mario Götzével, és közben egyetlen dologra gondoltam, hogy nem is érdemlem én meg ezt a fiút.

Zwei

Halihó! :)

Ígéretünkhöz híven itt a 2. fejezet! Legalábbis reméljük :) Mindketten elutaztunk kedden (vagyis a mai nap folyamán) és így beütemeztük a fejezetet :)) Szóval reméljük jól megy :D
Jól esne pár visszajelzés nekünk, hogy vajon hogy tetszik Nektek a történet! :)

Kellemes Olvasást!

Millió csók: Lara és Pinkie

Sanna Laine

- Mit vegyek fel? Nem is akarok menni – közölte Nita. Már az ő lakásán voltunk, és épp ruhát választott a Marco Reus-szal közös vacsoránkra.
- Nem randi, valami kényelmes és helyes ruha jó lesz, de igyekezz már!
- Jó, jó megyek már.
Végül sikerült neki is felöltözni, és taxival indultunk el a megbeszélt étteremhez.
- Remélem már itt van, mert ha nem, nem várjuk meg – jelentettem ki Nitának, aki bólintva egyet értett velem. De kedvenc Marconk ott volt, és állt mellette még valaki.
- Sziasztok – köszönt zavart mosollyal a szőke – Ő Mario – mutatta be a másik fiút, aki érdeklődve nézett ránk. Bemutatkozás után bementünk az étterembe, kellemes hely volt. Rendeltünk, és Marco egyből a lényegre tért.
- Nézzétek, sajnálom, hogy olyan bunkó voltam a múltkor, főleg veled Sanna.
- Igen, az voltál – bólintottam rá.
- Szóval, bocsánat – úgy tűnt tényleg sajnálja.
- Megbocsátunk, ugye Nita?
- Persze – mosolyodott el barátnőm.
- Akkor letörlitek a képet? – kérdezte azonnal Marco.
- Még aznap letöröltem – mondtam neki, mire láthatóan megnyugodott, ellenben Mario elfintorodott.
- Ne már, én meg akartam nézni!
Ezen aztán mindannyian nevettünk és a hangulat is oldódott.
- Szóval, te is focista vagy? – kérdezte Nita Mario-t, és miközben ők beszélgetni kezdtek, természetesen a fociról, Marco elkapta a pillantásomat.
- Köszönöm.
Csak mosolyogtam rá. Végül is két helyes pasival vacsorázunk a legjobb barátnőmmel, igazán élvezhetem is.

Nita Lorena Bello Sánchez

Még, hogy nem randi! – mosolyodtam el barátnőmön, aki azóta, hogy megbeszélték Marco-val a kép dolgot, gyakorlatilag el is felejtették, hogy mi is vagyunk. Szemtelenül flörtölnek egymással, de nagyon aranyosak. Még nem láttam ilyennek Sannát, de határozottan jól áll neki, hogy folyamatosan elpirul Marco mosolyától.
- Honnan jöttetek? – kérdezte tőlem Mario.
- Sanna Finnországból jött, én pedig madridi vagyok – válaszoltam készségesen.
- Szóval ezért nem ismertek minket – foglalta össze véleményét Mario – Bár elég nehéz elképzelni, hogy valaki Madridban éljen, és ne kövesse a focit.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Azért mert téged nem ismerlek, még követem a focit – közöltem vele határozottan – Előbb voltam Real Madrid meccsen mint, hogy megtanultam volna járni.
Nos ezen meglepődött, nagyon is.
- Még egy realos tetoválásom is van – vigyorodtam el – De nem mondom meg hol.
- Meg kereshetem? – kérdezte szintén vigyorogva.
- Csak szeretnéd – válaszoltam neki, de azt láttam rajta, hogy tényleg érdekelné az ötlet. Mario amúgy nagyon fogékony volt bármire, amit mondtam. Érdeklődve figyelte, ahogy a családomról meséltem neki, és azt is sikerült megjegyeznie, hogy mekkora létszámmal is rendelkezik a Sánchez família, ami tényleg nagy érdem. De így is csak a szűkebb családi körről ecseteltem neki történeteket.

- Annyira fura, itt nálunk nem szokás a nagy család. A két-három gyerek a megszokott, nekem mondjuk két tesóm van - mondta Mario.

- Engem is megdöbbentett, amikor az egyik német ismerősöm elhívott magukhoz vacsorára, és olyan csendes volt, mármint ahhoz képest, ami nálunk van egy családi vacsorakor - gondoltam vissza a legutóbb otthon töltött napokra. Anya túlharsogva mindenkit próbálta megtudakolni tőlem, hogy milyen is a német élet.

- Majd egyszer hívj meg hozzátok - kacsintott rám Mario, mire zavartan lesütöttem a szememet és arra koncentráltam, hogy megfelelően rácsavarjam a villámra a tésztát. Mario csendben figyelt engem, de a szemem sarkából láttam egy apró mosolyt az arcán.

- Tényleg, milyen gyakran jársz haza? Vagy szoktak jönni látogatóba?

- Amikor csak tehetem, hazautazom, csak a vizsgaidőszakoknál nem szoktam. Anyáék még nem jöttek, de már tervezik - fejtettem ki neki.

Az idő iszonyatosan gyorsan telt el, és Marioval egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy rajtunk kívül már senki nem ül az asztalnál.

- Szerinted mikor mentek el? - vigyorodtam el a nyilvánvaló dolog láttán.

- Nem tudom, de úgy látszik nekünk sem ártana menni, ha nem akarunk holnap reggel hullák lenni - mosolyodott el. Ilyenkor annyira kisfiús volt az arca, és erre a mosolygó szemei is rátettek egy lapáttal.

- Egyetértek - feleltem, majd az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a kikívánkozó mondatomat. Szerettem volna megmondani neki, hogy jól éreztem magam vele, és szívesen találkoznék vele újra, de nem volt hozzá merszem. Féltem, hogy mit is reagálna.

- És, esetleg - kezdte Mario, mire reményteljes pillantással néztem rá - ráérsz valamikor máskor is? Esetleg Marco és a barátnőd nélkül is?

Alig bírtam visszatartani a belőlem kitörő lelkesedést, de szerintem így is lehetett rajtam látni.

- Azt hiszem ráérek valamikor - feleltem egy kis gondolkodás után. Mario arcára kiült egy hatalmas mosoly, majd egy telefonszámcserével és egy puszival kiegészülve beültetett egy taxiba. Otthon a cipőmet levetve szinte egyből bedőltem az ágyba, és vidám gondolatokkal a fejemben - amik legfőbb okozója Mario volt - aludtam el.

Hirtelen riadtam meg a telefonom hangos csörgésére. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, körbenézve a szobámba még teljes sötétség honolt, így nem értettem, hogy miért is keresnek ilyenkor.

- Hajnali három óra van - nyögtem bele a telefonba, amikor felvettem. A túlsó vonalról kuncogás hallatszott és egyből tudtam, hogy Sanna az.

- Tudom, van nekem is órám. De köszönöm Kakukk-Nita-Óra, hogy felhívod a figyelmemet az időpontra - Sanna hangja néha megcsuklott, és amikor a nevemmel egybe iktatott találmányát mondta, fel is kuncogott.

- És mit akarsz ilyenkor?

- Itt vagyok az ajtód előtt - suttogta bele a telefonba, én pedig alig értettem. Végül kinyomtam a telefont és felkeltem, hogy kinyissam az ajtót.

Sanna a kilincsbe kapaszkodva esett be, majd vigyorogva felkelt mintha mi sem történt volna.

- Gondolom Marcoval voltál, nem? - vigyorodtam el, látván barátnőm hatalmas mosolyát, ahogy elfeküdt a kanapén. Lelkesen bólogatott a kérdésemre.

- És most hogy-hogy nem otthon vagy? Nem mintha zavarnál - ültem le arra az apró helyre, amit Sanna hagyott.

- Azt hiszem ott hagytam Marconál a táskám, amiben benne volt a kulcsom. De basszus, oltári jó pasi! Mármint nem csak kinézetre, bár a hasa megér egy misét. De az ágyban... mármint nem pont az ágyban.

- Sanna, nem érdekel a szexuális életed - nevettem fel a lelkesedésén, de végül csak végig kellett hallgatnom, hogyan is történt meg az a bizonyos.

- És ti Marioval? Elvoltatok ti is, láttuk ám - mutogatott ujjával rám széles mosollyal az arcán.

- Hát mi csak... - „beszélgettünk „ folytattam volna, de a telefonom pittyegése megzavart.

- Úristen! - ugrott fel Sanna kezében a telefonommal. - Ez Mario. Ő írt neked! Számot cseréltetek? De romantikus - ült le a kanapé melletti fotelra, miközben nem törődve azzal, hogy én visszaakartam volna kapni a mobilt, elolvasta az üzenetet.

- Azt írja, hogy reméli te is jól érezted magad, és hogy alig várja a következő találkozót. Nem is mondtad, hogy fogtok még találkozni - fordult felém összeszűkült szemekkel.

- Volt rá lehetőségem? - sóhajtottam fel, de választ nem adott, hanem visszafordította tekintetét a képernyőre.

- Figyeld mit ír a végére: xoxo Mario. Hát nem édes? - olvadozott Sanna. Valami beütött nála, és ezt a beütést szerintem Marco Reusnak hívják.

- De, nagyon édes. Viszont ideadhatnád már, hogy válaszoljak neki - kaptam ki a kezéből a mobilomat, majd feltessékeltem a szobámba, hogy menjen most már aludni.

- Jössz te is? - kérdezte már a lépcső tetején.

- Persze, mindjárt, csak még válaszolok - mondtam mosolyogva, majd végre a telefon képernyőjére koncentrálhattam, hogy végre megnézhessem a Csók Mario-s részt.

Ízelítő (1)

Halihó!

Hoztunk egy kis ízelítőt a következő fejezethez, ami amúgy KEDDEN érkezik :)
Reméljük ez is tetszik!

(...) - Hajnali három óra van - nyögtem bele a telefonba, amikor felvettem. A túlsó vonalról kuncogás hallatszott és egyből tudtam, hogy Sanna az.

- Tudom, van nekem is órám. De köszönöm Kakukk-Nita-Óra, hogy felhívod a figyelmemet az időpontra - Sanna hangja néha megcsuklott, és amikor a nevemmel egybe iktatott találmányát mondta, fel is kuncogott.

- És mit akarsz ilyenkor?

- Itt vagyok az ajtód előtt - suttogta bele a telefonba, én pedig alig értettem. Végül kinyomtam a telefont és felkeltem, hogy kinyissam az ajtót. (...)

Millió csók: Lara és Pinkie

FONTOS

Halihó!

Július első napján megszűnik a Google Readers, így az összes rendszeres olvasó eltűnik. Viszont a Bloglovin pont ennek a megoldása :)
A részletes leírás ITT található.

Ezt a blogot pedig ITT követhetitek :))

***

Az új fejezet pedig hamarosan érkezik :))

Csók: Lara és Pinkie

Eins

Hello! :) Mint láthatjátok megérkezett az első fejezet! :) Nagyon reméljük, hogy tetszeni fog és írtok is komit! :)

Milliócsók: Lara és Pinkie

Nita Lorena Bello Sánchez

Tavasz illatú napra ébredtem, és valószínűleg a dortmundiak örültek a szokatlanul meleg márciusi reggelnek, de én még fázósan húztam össze könnyű kabátom. Még akkor is azon gondolkoztam, hogy mennyivel melegebb lehet most otthon, mikor már a kedvenc kávézóm felé mentem. Októberben szoktam rá, hogy a hideg reggeleken megiszok ott egy forró kakaót, és még nem tudtam leszokni róla, pedig a naptár szerint már tavasz volt.
Már megittam a kakaómat, és elindultam kifelé a kávézóból, mikor a bátyám számát tárcsáztam. Nem néztem körbe, mikor kiléptem az ajtón, és a szembe jövő se számíthatott rám, mert ő is lendületesen próbált bejutni, de az utolsó pillanatban mégis elkerültük egymást, a vállam súrolta csak a fiút.
- Elnézést – intett nekem, majd el is tűnt a hangulatos kávézóban, valószínűleg sietett. Közben Carlos felvette, én pedig már el is felejtettem a srácot, aki majdnem fellökött. Gyalog indultam a közelben lévő egyetem épülete felé, persze most is késésben voltam.
- Mondd, hogy otthon meleg van – kértem tesóm, aki felnevetett a vonal túlsó végén.
- Nagyon jó idő van – válaszolt Carlos – A legtökéletesebb idő egy Real meccshez.
- Ne fájdítsd a szívem! Én fázok, és a meccset is csak tv-ben tudom nézni – biggyesztettem le a szám, bár ezt Carlos nem láthatta.
- Kellett neked Dortmundba menni – vágta rá bátyám. Még mindig haragudott rám, amiért eljöttem Madridból, és Németországban járok egyetemre, pedig lassan egy éve már, hogy itt tanulok.
- Igen kellett – feleltem – Hogy van Daniella? – kérdeztem, hogy tereljem a témát. Bátyám felesége éppen harmadik gyereküket várták, és már az is kiderült, hogy a baba kisfiú lesz.
- Jól van, és a lányok is teljesen be vannak már zsongva –a két kislány, már karácsonykor is nagyon várta a kistesót.
- Puszilom őket. Leteszem mert el fogok késni az előadásomról, szia Carlos! – hadartam gyorsan.
- Vigyázz magadra Nita! – válaszolt Carlos és bontotta a vonalat. Én pedig felszaladtam a lépcsőkön, és még épp az utolsó pillanatban értem be a terembe, ahol megszokott helyünkről már integetett is barátnőm.

Sanna Laine

Nita mosolyogva ült le mellém, és ahogy a professzor elkezdte az előadást, én is beszélni kezdtem.
- Mit csinálsz szombaton?
- Eddig azt hittem, hogy tanulok. De ezek szerint, te mást akarsz csinálni – mosolygott továbbra is spanyol barátnőm.
- Igen. Hétvégére meleget mondtak, szóval mi lenne, a Hallerey-hez, és fürdenénk egyet a tóban?
- Meleget? Az pontosan hány fok? – kérdezte gyanakodva Nita.
- Mint most – válaszoltam neki.
- Akkor kizárt dolog, hogy belemenjek a vízbe ilyen hidegben! – közölte Nita, persze suttogva. Megforgattam a szemeimet.
- Otthon ilyen időben már napozni szoktunk, nem fogsz belehalni.
- Persze, te meg a kifacsarodott finn hőháztartásod – nyöszörgött Nita – Madridban több mint 10 fokkal melegebb van! Ott már lehetne fürdeni.
- Oké, akkor te nem fürdesz, csak én, de azért eljössz velem?
- Igen – válaszolt barátnőm, és ettől kezdve már a professzorra figyelt, én pedig magamban megfogadtam, hogy egyszer akkor is elviszem magammal Nitát Finnországba. Amúgy meg tényleg nem értem mit nyafog, szerintem tényleg meleg van. Kellett nekem egy spanyol lánnyal barátkoznom, egész télen meg akart fagyni, és ő nézett hülyének, hogy pulcsiba mászkáltam januárban. Mindenesetre legalább eljön velem, és ez a lényeg.

***

- Nita! Kértelek, hogy legyél kész – sóhajtottam fel barátnőm lakásának ajtójában. Igazából nem is értem miért vagyok meglepődve. Már többször kifejtettem neki, hogy valószínűleg genetikailag kódolva van benne a késés. Mindegy, elkészült, bár a cipőjébe úgy mászik bele, hogy közben már az ajtót zárja.
- Mehetünk! – jelenti vigyorogva, és végre tényleg elindulhatunk a korai fürdőzésre.
Nita tényleg tartotta magát ahhoz, hogy nem ment be a vízbe, még fürdőruhába se volt hajlandó átöltözni, de engem ez nem tört le. Kellemesen hűs volt a víz, és Nita –ha mást nem is- de lelkesen fotózott engem. Ezt viszont hamar meguntam és kimentem hozzá, hogy én fényképezzem őt. Szépen mosolygott rám, tökéletes képnek tűnt, kattintottam is. Ekkor a háta mögött hangos röhögés hangzott fel. Három fiatal srác nevetett ki egy negyediket, akin – hoppá!- nem volt nadrág! Vagyis félig. Úgy látszik a kedves haverok közszemlére tették szőke barátjuk hm.. fenekét. Én csak a szememet forgattam, Nita viszont vigyorgott, amikor azonban meglátta, hogy az általam készített képen a háttérben ott díszeleg az említett csupasz testrész, na akkor olyan harsány nevetésben tört ki, hogy mindenki minket nézett. Miközben Nita már fuldoklott a röhögéstől, én csak vörösödtem, főleg amikor a kínos szituba került fiú elindult felénk, nyilván rájött barátnőm min szórakozik.
- Ööö… izé… Sziasztok! – köszönt zavartan a szöszi, és nyilván valóan szeretett volna elsüllyedni szégyenében – Véletlenül nem fotóztátok le az előbbi… - szegény rákvörös volt és úgy döntöttem segítek rajta.
- De sikerült, szóval…
- Mit kértek érte? – kérdezte nyögve a srác. Mire mindketten értetlenül néztünk, ő is értetlenkedni kezdett – Úgy értem, fizessek vagy szerezzek jegyet egy meccsre?
Nitával összenéztünk, ki ez a gyerek? Majd kapcsoltam.
- Jaaa…! Te az a focista vagy, vagy mi.. nem?

Ezen aztán rendesen kiakadt, pedig igazán örülhetett volna, hogy legalább sejtem, hogy ki is ő. Nita azonban egyetlen vállrándítással jelezte, hogy fogalma sincs ki ez. Mivel a szöszi a Borussiában játszik, azt hiszem, valóban nem számíthat Nita lelkesedésére, aki elvakult Real Madrid drukkerként, más focicsapatot észre sem vett.
- Igen, Marco Reus vagyok, a BVB középpályása – jelentette ki, ezek szerint Marco – Szóval, töröljétek ki a képet. Tényleg fizetek érte, ha akarjátok.
Nita fintorgott, és teljesen megértettem miért. Hirtelen megharagudtam erre az arrogáns Marco Reusra, még ha nem is ismer, hogy feltételezi, hogy visszaélnék ezzel a képpel?
- Na ide figyelj, nem kell a pénzed – közöltem vele határozottan – Elég lett volna megkérni rá, és megtettem volna. De tudod, ilyen bunkókkal nem szokásom tárgyalni, ha mégis érdekel a kép sorsa, hívj fel – nyomtam a kezébe egy cetlit, amire gyorsan ráfirkáltam a számom. Barátnőmmel faképnél hagytuk az értetlen-döbbent Marco Reus-t. Viszont a nevét ezután biztos megjegyzem.

Mario Götze

Le kellett ülnöm, mert már annyira nevettem. Már csak mi ketten voltunk az öltözőben, így az most tőlem zengett.
- Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – kérdeztem már sokadszorra Marcotól, aki az előbb mesélte el a seggvillantós sztoriját. Most komolyan, hogy lehet ilyen béna? Ráadásul, még a fényképezős lányt is megsértette, ahelyett, hogy egyszerűen megkérte volna.
- Ne röhögj – nézett rám morcosan Marco – Felhívtam a csajt, Sannának hívják, és elhívtam vacsorázni őket szombaton, hogy elnézést kérjek és te is jössz.
- Mi van, dehogy megyek! – közöltem azonnal.
- De igen, jössz. Mert nem akarok egyedül menni két lánnyal. Meg a másik lánnyal igazából nem is vesztem össze, csak Sannával.
- Akkor miért hívtad meg a másikat is? – miért nem gondolkozik, mielőtt beszél?
- Mert az ő fotóján virít a seggem!
Ezt olyan hangon közölte, hogy én megint szakadni kezdtem a röhögéstől.
- Tudod mit? Elmegyek – vigyorogtam rá – de csak ha megnézhetem a képet.
Marco hozzám akarta vágni a cipőjét, amit az előbb vett le a lábáról. Idiótán vigyorogva mentem ki a pályára melegíteni. Lehet nem is lesz olyan gáz, és ha normálisak a lányok, még jó is lehet majd az a vacsora, de azért Marco jön még nekem ezért eggyel.

Prolog

Nem tudom megnevezni, mit szeretek benned. A szemed, az arcod. A szád, a mosolyod, a nevetésed. Azt ahogy beszélsz, és azt ahogy jársz. A sítlusod, az ízlésed. Szeretem az ölelésed. Mikor megijedsz, és amikor felbátorodsz. Amikor biztos vagy, és amikor bizonytalan. Imádom, mikor egoista vagy, és azt is amikor önbizalom hiányod van, amikor keveset akarsz, vagy amikor sokat. Amikor elnyersz valamit, és amikor elengedsz valami mást. Az arckifejezésed, amikor hazudsz, és amikor tudod, hogy én hazudok. Szeretem, ahogy gondolkozol, és ahogy hülyéskedsz. A komolyságod, a gyerekességed. Azt, amikor meglepődsz, és mikor biztosan tudod mi lesz. Szeretem, hogy te, te vagy.

(http://voltegyszeregyy.blogspot.hu/)

Tetszettél nekem. Hamarabb, mint gondolnád. Még a nevedet sem tudtam, még egy szót sem besézltem veled, mégis volt benned valami, valami plusz amit már messziről megéreztem. Figyeltem ahogy beszélgetsz a többiekkel, ahogy két kézzel magyarázol, ahogy grimaszokat vágsz, ahogy mosolyogsz, figyeltem a lépteid ritmusát és egyszer csak azon kaptam magam, hogy jó ideje bámullak. Azóta sem csinálok mást. Azóta tetszel nekem és meg akarlak ismerni.

(http://angyalka19.blogspot.hu/)