Acht

Sanna Laine

Vidám mosollyal az arcomon néztem bele a szobámban lévő tükörbe. Elégedett voltam magammal, ami így adott valamennyi önbizalmat a randira. Fogalmam sem volt, hogy Marco mit tervezett. Nita tippje szerint moziba visz vagy vacsorázni. Ami nincs ellenemre, szívesen beülnék valami nagyon jó étterembe.

A telefonom és az ajtócsengő egyszerre szólalt meg. Gyorsan rápillantottam a képernyőre, ahol Marco neve villogott. Nem vettem fel, hanem gyors léptekkel az ajtóhoz siettem. Elvégeztem az utolsó simításokat magamon, megigazítottam a hajamat és kinyitottam neki az ajtót.

Élveztem Marco döbbent tekintetét rajtam, de egy idő után zavaró volt, hogy csak állt és nézett.

- Bocsi... - szólalt meg, miután megköszörültem a torkom - Huh, nagyon jól nézel ki.

- Köszönöm - mosolyodtam el, majd átléptem a küszöböt és felé fordultam. - Indulhatunk?

- Persze - motyogta, majd megvárta, míg bezárom az ajtót. A szemei végig követték a kezemet, ahogy elraktam a táskámba. - Milyen ismerős táska...

- Azt hiszem találkoztál már vele - vigyorodtam el, miközben elsétáltunk az autóig.

Az autóban ülve Marco felszabadultan kezdett el beszélni, így az út elég beszédesen indult. Már jó ideje mentünk, és a várost is rég magunk mögött hagytuk..

- Hova is megyünk? - fordultam végül Marco felé, miután rápillantottam a telefonomra, ami szerint lassan másfél órája utazunk.

- Titok - mosolyodott el. Jobban megnézve mosolyogva olyan volt akár egy kisfiú. Egy nagyon aranyos szőke kisfiú. Tetszett, ahogy az útra koncentrálva összehúzta a szemöldökét és ahogy dobolt az ujjaival a kormányon. Marco pillantása hirtelen rám esett, én pedig vörös arccal rántottam el a fejem és néztem inkább a tájat.

- Azt hittem étterembe megyünk - jegyeztem meg, miután úgy véltem az arcom megfelelő színben tündököl már.

- Jobbat találtam ki - felelte somolyogva - Vagyis remélem jobbat. Amúgy utána mehetünvalahova enni, ha gondolod.

- Én nem vagyok még éhes, szóval nekem mindegy - fordultam vissza az ablakhoz, és csodáltam tovább a természetet. Erre még nem is nagyon jártam, de hihetetlenül tetszett, hogy minden zöldbe van borulva. Szívesen szálltam volna ki az autóból és lépkedtem volna a zöld fűben. A gondolkodásomból Marco dúdolása zökkentett ki. Ismerős volt a dallam, de nem tudtam hova tenni, így nem foglalkoztam tovább vele.

- El sem hiszem, hogy megérkeztünk - szólaltam meg, amikor Marco végre megállt egy apró háznál, ami az erdő szélén volt.

- Még sétálunk egy kicsit - mutatott a ház mögötti irányba. Halvány lila fogalmam sem volt, hogy hova akar menni egy erdőben.

- Ugye, tudod, hogy Nita tudja, hogy eljöttem veled? Szóval ha megakarsz ölni, tudja kit kell keressen - mondtam neki hirtelen, mire meg kellett állnia úgy nevetett.

- Nos, köszönöm a szórakoztatást, de nem hiszem, hogy megszeretnélek ölni - indult tovább mosolyogva Marco, én pedig követtem. Megkerültük a házat és a mögötte lévő kitaposott ösvényen folytattuk az utat. Jóval könnyedebben mozgott Marco, mint én, s így jócskán lemaradtam tőle. Végül úgy döntöttem, hogy cipő nélkül tartani tudom vele a tempót, s belekapaszkodva egy fába levettem a lábamról.

- Hát te meg mit csinálsz? - fordult meg Marco, és mosolyogva figyelte ügyködésemet. Nem könnyű ám leszedni azt a nyamvadt cipőt.

- Élvezem a természetet - feleltem vidoran, miután sikeresen végre hajtottam a hadműveletet és siettem Marco után. - Hova is megyünk?

- Van itt egy tó és egy csónak ház. Kiskoromban rengeteget voltam itt a szüleimmel. Apa szeret néha kimozdulni a városból és én is szeretek néha idejönni és élvezni a nyugalmat. És ez pont tökéletes hely a nyugalomhoz - magyarázta lelkesen. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy beszél és mutogat közben.

- Értelek, én amúgy imádom a tavakat. Bár legtöbbször fagyott állapotban látom őket - mosolyodtam el. - És akkor mi most csónakázunk?

- Úgy gondoltam igen - lépett ki az erdőből és állt meg a csónakház előtt. Mosolyogva végigjártatta szemét a területen, majd egyszer csak eltűnt a házban és csak zörgést hallottam utána. Én kint vártam rá és figyeltem. Gyönyörű helyen voltunk, ahonnan mi jöttünk végig erdő volt mögöttünk és a tó további része mellett hatalmas hegy terült el. Egy csodás völgyben voltunk, ami szinte ragyogott a zöld színtől, a szám is tátva maradt tőle.

- Nos, kedves hölgyem, a csónak előállt - hallottam meg Marco hangját. Ő már benne állt a ladikban és várta, hogy bemásszak én is. Óvatosan próbálkoztam, de rájöttem, hogy Marco segítsége nélkül nem fog menni, így megkapaszkodva benne ugrottam bele a csónakba, ami így erősen elkezdett billegni. Marco szinte reflexszerűen megoldotta a dolgot és ült le az egyik végébe.

- Hogy tetszik? - kérdezte, miközben átnyújtotta az egyik evezőt, amit úgy vettem át, mint egy kisgyerek az újonnan kapott játékát.

- Csodálatos, örülök, hogy elhoztál ide - mosolyogtam rá, majd lenézve a vízre, belemártottam az evezőt. Nem válaszolt, hanem csak csendben figyelt. Pár percig csak a nyugalmat élveztük.

- És gyakran jársz ide? - érdeklődtem.

- Amikor szükségem van rá, ez a menedékem - felelte eltűnődve és a vizet pásztázta szemeivel.

- Mi elől szoktál menekülni? - dőltem előre, hátha így a szemembe néz és úgy válaszol.

- Csak a nyüzsgéstől, a felhajtástól, és azért is járok ide, hogy ne veszítsem el önmagam. Nem szeretném elfeledni, hogy honnan is indultam és hogy is kerültem oda, ahova - magyarázta, s közben kék szemeivel engem fürkészett. Hirtelen cselekedtem, és csak akkor döbbentem rá mit csináltam, amikor már ajkaim Marcoét érintették.

Nita Lorena Bello Sánchez

- Remélem nem rémített meg a családom, bár még nem találkoztál mindenkivel - dőltem el a kanapén. Mario még a konyhában álldogált és a sütit majszolta, ami még maradt.

- Hát aranyosak voltak és lelkesek - felelte, miközben újabb sütit emelt a szájához.

- Ehetsz te egyáltalán ennyi sütit? - pillantottam rá, mire ő kisfiúsan elvigyorodott.

- El ne mondd senkinek - ült végül oda mellém és karolt át. Én pedig abbahagytam a tévé kapcsolgatását és ráemeltem tekintetem.

- Amúgy apa beszélgetett veled? - kérdeztem. Ismertem már apát, és pontosan tudom, hogy minden egyes fiút, akit bemutattam, nagy beszélgetésben részesíti.

- Oh, igen, elég kedvesen mondta, hogyha megbántalak derékig elás, hogy gondozhassam a sírom - mondta mosolyogva, mire felkellett nevetnem. Apa eddig kicsit nyugodtabban csinálta a dolgokat, és nem akarta elásni a srácokat. Lehet az a gondja, hogy nem spanyol Mario.

- Komolyan ezt mondta? - nevettem még mindig. Mario pedig lelkesen bólogatott. - Amúgy nem kell félned, apát kézben tartja anya. Ha anyának szimpatikus vagy, apa véleménye kicsit elenyésző lesz - magyaráztam mosolyogva.

- És anyukád kedvel? - érdeklődött Mario. Közben eldőlt a kanapén és a fejét az ölembe tette. Mosolyogva fogadta, ahogy a tincseihez nyúltam és kezdtem el velük játszadozni.

- Nagyon is - nyomtam egy puszit a homlokára. - A végén még lecsap a kezemről.

- Csinos nő valóban - vigyorodott el, mire meglegyintettem a kezemmel a fejét. Ő azonban elkapta, és finoman masszírozni kezdte a kézfejem.
- Azon gondolkoztam, hogy hétvégén lesz egy meccsünk – nézett rám – Nem jönnél el? – hezitálásomat látva azonnal folytatta – Nem kell úgy tegyél, mint aki nekünk szurkol, meg semmi. Csak jól esne, ha ott lennél.
- Persze, hogy elmegyek – mosolyodtam el – És neked fogok szurkolni.
- Köszönöm – mosolygott ő is. Romantikus pillanatunkat Santiago törte meg, mellső lábacskáival felkapaszkodott és arcon nyalta Mario-t.
- Uáhh – nyögött fel – Neveld meg a kutyádat!
- Én próbáltam, de szegénykém eléggé hanyagolva volt most anyuék miatt – vontam meg a vállam, és simizni kezdtem jelenleg még kölyök méretű, de hamarosan óriásira növő újfundlandi kutyámat.
- Vigyük el sétálni, és akkor megmutatom neki, hogy ki a falkavezér – közölte Mario és már indult is. Nevetve követtem, és pár perccel később már az utcán próbálta megfékezni a lelkesen össze-vissza rohangászó Santiago-t.
- Milyen megfontolásból nevezted el a kutyádat Santiago-nak?
- Nem tudom, jó ötletnek tűnt – vontam meg a vállam. Mario végül nem folytatta Santi nevelését, viszont kézen fogva sétáltunk a városban. Mikor kezdett hűvösebb lenni, Mario azonnal felajánlotta a pulcsiját, és már visszafelé tartottunk, amikor dörögni kezdett az ég. Sem én, sem Santiago nem viselte jól az ijesztő hangokat, és bár siettünk, nem úsztuk meg az esőt. Zuhogni kezdett és végül nevetve tettük meg az utolsó pár száz métert, de mindenünkből csöpögött a víz. Felszaladtunk a lakásomhoz, és amint ajtón belül voltunk, Mario magához húzott, a falnak nyomott, és hevesen csókolni kezdett. Vizes ruháink alatt testünk egymásnak feszült, és éreztem, hogy Mario készen állna, én mégis eltoltam magamtól.
- Mario… Sajnálom, én.. – elakadtam, és lehajtottam a fejem.
- Kicsim – nyúlt az állam alá – Mondtam, hogy megvárom, nem?
- De.
- Akkor nyugodj meg Napsugár – puha puszit lehelt a homlokomra.
Hálásan pillantottam fel rá, és egy könnyű vacsora után, már az alváshoz készülődtünk. Santiago már a kosárkájában feküdt, én pedig elhelyezkedtem Mario ölelésében.
- Szép álmokat – szuszogott a nyakamba.
- Neked is – válaszoltam halkan. Mielőtt átléptem volna az álmok birodalmában, megfogalmazódott bennem egy gondolat. Mégpedig, hogy mennyivel intimebb együtt aludni valakivel, mint mondjuk csak szexelni. Mert azt bárkivel lehet, de úgy elaludni, hogy tudom, ő reggel is ott lesz, na az sokkal fantasztikusabb érzés.

Marco Reus

Nem akartam elhinni! Sanna megcsókolt! Magától! Mikor zavartan elhúzódott tőlem, még az se zavart.
- Akkor mi most.. pontosan, hogy is vagyunk? – kérdeztem, és közben újra kézbe vettük az evezőket.
- Hát lesz egy gyerekünk – vázolta a tényeket Sanna.
- Azt tudom, de nem kéne.. nem is tudom, összeköltöznünk? Hogy gyakoroljuk a közös életet, ha már közös gyerekünk lesz, akit közösen fogunk nevelni, vagy ilyesmi?
Valószínűleg ezzel a mondattal rontottam el mindent, amit eddig sikerült jól csinálnom a mai napon Sannával. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy most azonnal ugorjon bele a vízbe, mondjuk meztelenül.
- Na figyelj! Attól, hogy te vagy az apja ennek a babának, attól sok közöd még nincs hozzá. Mi nem járunk együtt, nem fogunk együtt élni, és remélem tudod, hogy ő elsősorban az én gyerekem lesz, és csak másodsorban a tiéd!
Értem én, hogy ő független, meg minden, de miért nem hagyja, hogy mellé álljak? Olyan idegesítően makacs, hogy az elmondhatatlan!
- Sanna – nyúltam felé, de elütötte a kezemet. Ezt azonban ő rontotta el, mert kibillent az egyensúlyából, rántott magával engem, és a következő pillanatban már a vízben is voltunk.
- Sanna, jól vagy? – kérdeztem tőle. Levegőért kapkodott, de nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől, vagy a víztől.
- Nem, nem vagyok jól! – közölte, de persze azt elvárta, hogy segítsek neki visszamászni a csónakba. Mikor végre megint stabilan ültünk, és újra megszólaltam volna, megdörrent az ég. Ilyen nincs! Beleesünk a vízbe, és még el is ázunk. Kivételes egyetértésben kezdtünk evezni a part felé, és mire kihúztuk a csónakot, már szakadt is az eső. Persze mivel már vizesek voltunk, nem nagyon zavartattuk magunkat. Leültünk egy fa alá, és néztük az esőcseppektől felkavart vizet.
- Nézd Sanna, lehet, hogy rosszul fogalmaztam az előbb. Szóval, csak szeretném, ha tudnád, hogy fontos nekem a baba, és te is. Melletted szeretnék állni, szóval kérlek hagyd, hogy ezt tegyem.
Nem néztem rá, nem akartam látni a rosszallást az arcán, de mivel nem szólalt meg, folytattam.
- Tudom, hogy nem leszünk azonnal olyanok, mintha több éve házasok lennénk, de úgy néz ki, hogy szerves részei leszünk egymás jövőjének, szóval.. megpróbálhatnánk együtt, nem?
- Anya közölte, hogy ha megtartom a babát, akkor ő többé nem ismer engem. Fel se veszi ha hívom, és apa se hívott fel. Tudod – nézett most rám, és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, bár hősiesen próbálta visszatartani őket – engem soha senki sem támogatott semmiben. Ha oviban rajzoltam valami szépet, azt kérdezték miért nem festettem inkább. Ha gitározni akartam az volt a baj, hogy miért nem inkább zongoráznék. Az iskolában jó voltam töriből, de mindig a szememre vetették, hogy miért nem megy a matek. Mikor kitaláltam, hogy külföldre mennék egyetemre, én voltam a világ legrosszabb gyereke, amiért eljöttem Finnországból. Persze anya már az elején azt mondta, hogy el fogom rontani ezzel az ötletemmel az életem, és tessék! Terhes vagyok, pedig még be se fejeztem az iskolát!
Most már sírt. Szelíden magamhoz húztam, és hagytam, had sírjon.
- Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nekem teljesen új az, hogy Nita és te támogattok. Nem akartam úgy neked esni, de még soha senki nem akart segíteni nekem elérni valamit. Tehát, köszönöm.
Megöleltem, és folyamatosan simogattam a hátát, reméltem, hogy megnyugszik.
- Nincs mit megköszönnöd. Sajnálom, hogy még nem természetes neked, de remélem, hogy nemsokára az lesz, hogy itt vagyok. Mert itt leszek, rendben? Végig fogjuk csinálni, ketten. Nem leszel egyedül.