Zwei

Halihó! :)

Ígéretünkhöz híven itt a 2. fejezet! Legalábbis reméljük :) Mindketten elutaztunk kedden (vagyis a mai nap folyamán) és így beütemeztük a fejezetet :)) Szóval reméljük jól megy :D
Jól esne pár visszajelzés nekünk, hogy vajon hogy tetszik Nektek a történet! :)

Kellemes Olvasást!

Millió csók: Lara és Pinkie

Sanna Laine

- Mit vegyek fel? Nem is akarok menni – közölte Nita. Már az ő lakásán voltunk, és épp ruhát választott a Marco Reus-szal közös vacsoránkra.
- Nem randi, valami kényelmes és helyes ruha jó lesz, de igyekezz már!
- Jó, jó megyek már.
Végül sikerült neki is felöltözni, és taxival indultunk el a megbeszélt étteremhez.
- Remélem már itt van, mert ha nem, nem várjuk meg – jelentettem ki Nitának, aki bólintva egyet értett velem. De kedvenc Marconk ott volt, és állt mellette még valaki.
- Sziasztok – köszönt zavart mosollyal a szőke – Ő Mario – mutatta be a másik fiút, aki érdeklődve nézett ránk. Bemutatkozás után bementünk az étterembe, kellemes hely volt. Rendeltünk, és Marco egyből a lényegre tért.
- Nézzétek, sajnálom, hogy olyan bunkó voltam a múltkor, főleg veled Sanna.
- Igen, az voltál – bólintottam rá.
- Szóval, bocsánat – úgy tűnt tényleg sajnálja.
- Megbocsátunk, ugye Nita?
- Persze – mosolyodott el barátnőm.
- Akkor letörlitek a képet? – kérdezte azonnal Marco.
- Még aznap letöröltem – mondtam neki, mire láthatóan megnyugodott, ellenben Mario elfintorodott.
- Ne már, én meg akartam nézni!
Ezen aztán mindannyian nevettünk és a hangulat is oldódott.
- Szóval, te is focista vagy? – kérdezte Nita Mario-t, és miközben ők beszélgetni kezdtek, természetesen a fociról, Marco elkapta a pillantásomat.
- Köszönöm.
Csak mosolyogtam rá. Végül is két helyes pasival vacsorázunk a legjobb barátnőmmel, igazán élvezhetem is.

Nita Lorena Bello Sánchez

Még, hogy nem randi! – mosolyodtam el barátnőmön, aki azóta, hogy megbeszélték Marco-val a kép dolgot, gyakorlatilag el is felejtették, hogy mi is vagyunk. Szemtelenül flörtölnek egymással, de nagyon aranyosak. Még nem láttam ilyennek Sannát, de határozottan jól áll neki, hogy folyamatosan elpirul Marco mosolyától.
- Honnan jöttetek? – kérdezte tőlem Mario.
- Sanna Finnországból jött, én pedig madridi vagyok – válaszoltam készségesen.
- Szóval ezért nem ismertek minket – foglalta össze véleményét Mario – Bár elég nehéz elképzelni, hogy valaki Madridban éljen, és ne kövesse a focit.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Azért mert téged nem ismerlek, még követem a focit – közöltem vele határozottan – Előbb voltam Real Madrid meccsen mint, hogy megtanultam volna járni.
Nos ezen meglepődött, nagyon is.
- Még egy realos tetoválásom is van – vigyorodtam el – De nem mondom meg hol.
- Meg kereshetem? – kérdezte szintén vigyorogva.
- Csak szeretnéd – válaszoltam neki, de azt láttam rajta, hogy tényleg érdekelné az ötlet. Mario amúgy nagyon fogékony volt bármire, amit mondtam. Érdeklődve figyelte, ahogy a családomról meséltem neki, és azt is sikerült megjegyeznie, hogy mekkora létszámmal is rendelkezik a Sánchez família, ami tényleg nagy érdem. De így is csak a szűkebb családi körről ecseteltem neki történeteket.

- Annyira fura, itt nálunk nem szokás a nagy család. A két-három gyerek a megszokott, nekem mondjuk két tesóm van - mondta Mario.

- Engem is megdöbbentett, amikor az egyik német ismerősöm elhívott magukhoz vacsorára, és olyan csendes volt, mármint ahhoz képest, ami nálunk van egy családi vacsorakor - gondoltam vissza a legutóbb otthon töltött napokra. Anya túlharsogva mindenkit próbálta megtudakolni tőlem, hogy milyen is a német élet.

- Majd egyszer hívj meg hozzátok - kacsintott rám Mario, mire zavartan lesütöttem a szememet és arra koncentráltam, hogy megfelelően rácsavarjam a villámra a tésztát. Mario csendben figyelt engem, de a szemem sarkából láttam egy apró mosolyt az arcán.

- Tényleg, milyen gyakran jársz haza? Vagy szoktak jönni látogatóba?

- Amikor csak tehetem, hazautazom, csak a vizsgaidőszakoknál nem szoktam. Anyáék még nem jöttek, de már tervezik - fejtettem ki neki.

Az idő iszonyatosan gyorsan telt el, és Marioval egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy rajtunk kívül már senki nem ül az asztalnál.

- Szerinted mikor mentek el? - vigyorodtam el a nyilvánvaló dolog láttán.

- Nem tudom, de úgy látszik nekünk sem ártana menni, ha nem akarunk holnap reggel hullák lenni - mosolyodott el. Ilyenkor annyira kisfiús volt az arca, és erre a mosolygó szemei is rátettek egy lapáttal.

- Egyetértek - feleltem, majd az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a kikívánkozó mondatomat. Szerettem volna megmondani neki, hogy jól éreztem magam vele, és szívesen találkoznék vele újra, de nem volt hozzá merszem. Féltem, hogy mit is reagálna.

- És, esetleg - kezdte Mario, mire reményteljes pillantással néztem rá - ráérsz valamikor máskor is? Esetleg Marco és a barátnőd nélkül is?

Alig bírtam visszatartani a belőlem kitörő lelkesedést, de szerintem így is lehetett rajtam látni.

- Azt hiszem ráérek valamikor - feleltem egy kis gondolkodás után. Mario arcára kiült egy hatalmas mosoly, majd egy telefonszámcserével és egy puszival kiegészülve beültetett egy taxiba. Otthon a cipőmet levetve szinte egyből bedőltem az ágyba, és vidám gondolatokkal a fejemben - amik legfőbb okozója Mario volt - aludtam el.

Hirtelen riadtam meg a telefonom hangos csörgésére. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, körbenézve a szobámba még teljes sötétség honolt, így nem értettem, hogy miért is keresnek ilyenkor.

- Hajnali három óra van - nyögtem bele a telefonba, amikor felvettem. A túlsó vonalról kuncogás hallatszott és egyből tudtam, hogy Sanna az.

- Tudom, van nekem is órám. De köszönöm Kakukk-Nita-Óra, hogy felhívod a figyelmemet az időpontra - Sanna hangja néha megcsuklott, és amikor a nevemmel egybe iktatott találmányát mondta, fel is kuncogott.

- És mit akarsz ilyenkor?

- Itt vagyok az ajtód előtt - suttogta bele a telefonba, én pedig alig értettem. Végül kinyomtam a telefont és felkeltem, hogy kinyissam az ajtót.

Sanna a kilincsbe kapaszkodva esett be, majd vigyorogva felkelt mintha mi sem történt volna.

- Gondolom Marcoval voltál, nem? - vigyorodtam el, látván barátnőm hatalmas mosolyát, ahogy elfeküdt a kanapén. Lelkesen bólogatott a kérdésemre.

- És most hogy-hogy nem otthon vagy? Nem mintha zavarnál - ültem le arra az apró helyre, amit Sanna hagyott.

- Azt hiszem ott hagytam Marconál a táskám, amiben benne volt a kulcsom. De basszus, oltári jó pasi! Mármint nem csak kinézetre, bár a hasa megér egy misét. De az ágyban... mármint nem pont az ágyban.

- Sanna, nem érdekel a szexuális életed - nevettem fel a lelkesedésén, de végül csak végig kellett hallgatnom, hogyan is történt meg az a bizonyos.

- És ti Marioval? Elvoltatok ti is, láttuk ám - mutogatott ujjával rám széles mosollyal az arcán.

- Hát mi csak... - „beszélgettünk „ folytattam volna, de a telefonom pittyegése megzavart.

- Úristen! - ugrott fel Sanna kezében a telefonommal. - Ez Mario. Ő írt neked! Számot cseréltetek? De romantikus - ült le a kanapé melletti fotelra, miközben nem törődve azzal, hogy én visszaakartam volna kapni a mobilt, elolvasta az üzenetet.

- Azt írja, hogy reméli te is jól érezted magad, és hogy alig várja a következő találkozót. Nem is mondtad, hogy fogtok még találkozni - fordult felém összeszűkült szemekkel.

- Volt rá lehetőségem? - sóhajtottam fel, de választ nem adott, hanem visszafordította tekintetét a képernyőre.

- Figyeld mit ír a végére: xoxo Mario. Hát nem édes? - olvadozott Sanna. Valami beütött nála, és ezt a beütést szerintem Marco Reusnak hívják.

- De, nagyon édes. Viszont ideadhatnád már, hogy válaszoljak neki - kaptam ki a kezéből a mobilomat, majd feltessékeltem a szobámba, hogy menjen most már aludni.

- Jössz te is? - kérdezte már a lépcső tetején.

- Persze, mindjárt, csak még válaszolok - mondtam mosolyogva, majd végre a telefon képernyőjére koncentrálhattam, hogy végre megnézhessem a Csók Mario-s részt.